Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 1. kötet, 1953. október - 1963. október (Budapest, 1964)

A személy elleni támadások közül kiemelkedő jelentőségűek az élet ellen irányulok. Az élet elleni támadás esetén is fennállhat annak lehetősége, hogy az elhárítás megtörténhetett volna bűncselekmény elkövetése nélkül is. Az arányosság kérdésének azonban az ilyen támadás esetén nem lehet jelentősége, mert amikor az élet ellen intéznek támadást, nem lehet szó arról, hogy az elhárító cselekmény aránytalanul nagyobb sérelmet okozzon, mint amilyennek előidézésével a támadó cselekmény fenyeget. Az emberi életnek mindenkitől megkívánható helyes értékelése nyilvánvalóvá teszi, hogy a sértett megölése jelentőségében és súlyában aránytalanul nagyobb, mint a nevezett által az éjszakai nyugalom ellen intézett jogtalan támadással okozott sérelem. Ehhez képest a konkrét esetben olyan nagymérvű aránytalanság mutatkozik a védelmi cselekménnyel okozott, illetve az ezáltal elhárítani kívánt sérelem között, hogy a szóbanlevő védelmi cselekménynek szükségessége el nem ismerhető. Következésképpen nem lehet szó a Btá. 15. § (1) bekezdésében [Btk. 25. § (2) bek.] meghatározott büntethetőséget kizáró ok megállapításáról. De ettől eltekintve a terhelt akkor is ütlegelte a sértettet, amikor ez utóbbi eszméletlenül, fokosától is megfosztva, már a földön feküdt. A támadás szükséges elhárításáról fogalmilag csak addig lehet szó, amíg a további támadásnak, illetve ismétlésnek lehetősége fennáll. A sértett eszméletlen állapotban való földre kerülésével megszűnt a támadás folytatásának lehetősége, így az eseményeknek ebben a szakában már ez okból is kizárt lenne a Btá. 15. § (1) bekezdésében [Btk. 25. § (2) bek.] foglalt büntethetőséget kizáró ok megállapítása. Legfeljebb a Btá. 15. § (2) bekezdése [Btk. 25. § (3) bek.] alkalmazásáról lehetne szó, miután kétségtelen, hogy terhelt a védelem szükséges mértékét átlépte. Éspedig túllépte kétszeresen is, már akkor, amikor az ajtón kilépve ölési cselekményét az ajtón dörömbölő sértettel szemben megkezdte, majd más vonatkozásban akkor is, amikor a már eszméletlenül földön fekvő sértettet tovább ütlegelte. Kiemeli a Legfelsőbb Bíróság, hogy elvi álláspontja szerint a védelem szükséges mértékének túllépéséről van szó abban az esetben is, amikor a védelmi cselekmény egyhuzamban a támadás veszélyének megszűntét (pl. a támadó harcképtelenné válását) követően is folytatódik s ennek megfelelően a Btá. 15. § (2) bekezdés [Btk. 25. § (3) bek.] alkalmazhatásának kérdése erre az esetre is felmerülhet. A Btá. 15. § (2) bekezdése [Btk. 25. § (3) bek.] szerinti büntethetőséget kizáró ok akkor áll fenn, ha a védelem szükséges mértékét ijedtségből, vagy menthető felindulásból lépi túl az elkövető. Arra semmi adat sem merült fel, hogy a terhelt részéről ijedtségből történt volna a túllépés. A terheltnél fennállott az a szubjektív elem, hogy a felindulását kiváltó ok nem volt az ő terhére róható. De hiányzott ezzel a menthető felindulással kapcsolatosan az említett objektív elem. Az éjszakai nyugalom ellen irányuló támadás által előidézett felindulás ugyanis semmiképpen sem minősíthette menthetőnek azt, hogy terhelt az éjszakai háborítással szemben a védelem szükséges mértékét a sértett agyonverésével lépte túl. Ezek következtében nem állapítható meg a terhelt javára a Btá. 15. § (2) bekezdésében [Btk. 25. § (3) bek.] foglalt büntethetőséget kizáró ok sem. (Legf. Bír. B. 1.275/1952. sz. törvényességi határozata.) [304.] 48