Büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok 1. kötet, 1953. október - 1963. október (Budapest, 1964)

A bíróságnak az említett büntethetőséget kizáró okra alapított felmentés esetében is állást kell foglalnia ítéletében arra nézve, hogy a vádlottnak a tényállásban megállapított cselekvősége milyen bűntett törvényi tényállását valósítaná meg, ha nem forogna fenn büntethetőséget kizáró körülmény. Ennek különösen fokozott jelentősége van a kényszergyógykezelés elrendelésének esetén, az alább részletesen kifejtendőkre figyelemmel. Az első fokú bíróság ezzel a kérdéssel ítéletében nem foglalkozott és nem fejtette ki jogi álláspontját, hogy a vádlott magatartása — büntethetőségi akadály hiányában — milyen bűntettet valósítana meg: emberölés kísérletét vagy csupán testi sértést. 2. A Btk. 61. § (1) bekezdése értelmében azzal szemben, aki elmebetegségben elkövetett cselekménye miatt a Btk. 21. § (1) bekezdésében meghatározott büntethetőséget kizáró okból nem büntethető, a bíróság akkor rendelhet el kényszergyógykezelést, ha attól kell tartania, hogy olyan cselekményt követ el, amely egyébként megvalósítja valamely bűntett törvényi tényállását. A vádlott esetében ez az előfeltétel az elmeorvosi szakvélemény szerint fennforog, bár az első fokú bíróság az ítéletében a szakértői véleménynek e megállapítását nem rögzíti. A Btk. 61. § (2) bekezdése szerint a kényszergyógykezelést az erre a célra kijelölt egészségügyi intézetben vagy gyógykezeléssel egybekötött házi gondozásban kell foganatosítani. A Btké. 21. § (1) bekezdése értelmében, ha a kényszergyógykezelést olyan cselekmény miatt alkalmazzák, amely miatt büntethetőségi akadály hiányában egy évnél súlyosabb szabadságvesztés kiszabása lenne indokolt, akkor azt az erre a célra kijelölt külön egészségügyi intézetben kell foganatosítani. Éppen ezért a bíróságnak — a 9/1962. (VII. 21.) IM számú rendelet 8. §-a értelmében — a kényszergyógykezelést elrendelő határozatában meg kell állapítania azt is, hogy a kényszergyógykezelést csak az Intézetben lehet foganatosítani, vagy annak házi gondozásában való foganatosítása nem kizárt. Az ismertetett törvényi rendelkezésekből következik, hogy a kényszergyógykezelés elrendelése esetén a bíróságnak nemcsak abban a kérdésben kell állást foglalnia ítéletében, hogy a vádlott magatartása büntethetőségi akadály hiányában milyen bűntett törvényi tényállását valósítaná meg, hanem abban a kérdésben is, hogy ez esetben a vádlottal szemben egy évnél súlyosabb szabadságvesztés kiszabására kerülne-e sor, vagy ennél enyhébb büntetés megállapítása lenne indokolt. Ennek megállapítása nélkül a bíróságnak nem is áll módjában döntenie helyesen abban a további kérdésben, hogy a kényszergyógykezelést miként kell foganatosítani, nevezetesen csak az Intézetben vagy pedig a házi gondozásban való foganatosítása sem kizárt. Az első fokú bíróság az említett törvényi rendelkezéseket figyelmen kívül hagyva nemcsak azzal nem foglalkozott ítéletében, hogy a vádlott cselekménye büntethetőségi akadály hiányában milyen bűntettet valósítana meg, s ezért milyen büntetés kiszabása lenne indokolt, hanem az általa elrendelt kényszergyógykezelés mikénti foganatosításáról sem határozott. A sértett az ütésektől eszméletét sem vesztette el, sérülései nem voltak súlyosak. Mindebből megnyugtatóan arra lehet következtetni, hogy — amennyiben a Btk. 21. § (1) bekezdése szerinti beszámítást kizáró ok nem 121