Czili Gyula - Mátyás Miklós (szerk.): Büntető elvi határozatok, 1973-1980. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Biróságának a büntető jogalkalmazással kapcsolatos irányelvei, elvi döntései, kollégiumi állásfoglalásai és elvi jelentőségü határozatai (Budapest, 1982)

természete miatt az orvos nem engedheti még vissza a sértettet korábbi munkahelyére, nem engedheti korábbi munkájának folytatását. Számolnia kell ugyanis a sérülésből maradt utóhatások miatt esetleges fokozottabb érzékenységgel, rosszulléttel. Előfordul azonban az is, hogy a munkaképtelenség ideje rövidebb, mint a tényleges gyógytartam. Bordatörésnél pl. a tényleges gyógytartam mindig meghaladja a húsz napot, s az kb. hat hét; a beteg munkaképessége pedig akár két hét múlva is helyreállhat. A munkaképesség helyreállítása egyébként összefügghet a sértett fizikai adottságaival és foglalkozásával. A testi sértés bűncselekményének törvényi tényállása a munkaképtelenség bekövetkezését nem kívánja meg, hanem megvalósul a bűncselekmény mindazon esetekben, amikor a bántalmazás által rövidebb vagy hosszabb ideig tartó gyógyulást igénylő sérülés következett be. A tényleges gyógytartam fogalmának olyan pozitív jellegű meghatározása, amely minden testi sérülésre — büntetőjogi szempontból is — megfelelő lenne, nem lehetséges. A konkrét sérülések gyógyulási idejét ugyanis számos figyelembe vehető tényező befolyásolja (így pl. a sértett egyéni, fizikai adottsága vagy a gyógymódok, a gyógykezelés hatékonyságának változásai, azok fejlődése). Az orvostudomány mai ismeretei alapján lehetséges azonban annak a megállapítása, hogy a legtipikusabb sérüléseknél mit lehet a tényleges gyógytartamon érteni. így pl. a szúrástól, vágástól vagy ütéstől eredő sérülés akkor tekinthető ténylegesen gyógyultnak, amikor a sérült szövetek egyesülése (összeforrása) bekövetkezett. Azt, hogy ez mikor történt meg, a konkrét esetre alapított orvosszakértői véleményre tekintettel lehet megállapítani. A gyógyulás időtartamának meghatározásánál tehát csak az az idő számít, ameddig a sérülés, egészségkárosodás, a betegség tartott; a munkaképtelenség, a táppénzes állomány ideje figyelmen kívül marad. A minősítés szempontjából ugyancsak figyelmen kívül marad a gyógyulást követő fájdalom tartama is. Ha azonban ez a fájdalomérzet a test belső üregében bekövetkezett sérülés következménye, ott ez már rendszerint betegségszámba megy, s akkor ez az idő is beszámítható. II. A 9/1965. (VIII. 23.) IM sz. rendelet 37. §-ának (2) bekezdése szerint a bíróság mellőzheti a szakértő kirendelését, ha a testi sértésre vonatkozóan állandó vagy kijelölt igazságügyi orvosszakértő, az állami egészségügyi szolgálat orvosa, rendőrorvos vagy a fegyveres testületek egészségügyi szolgálatának orvosa által kiállított orvosi látlelet és vélemény áll rendelkezésre, az az ejárás adataival nem ellentétes, és azt az eljárás résztvevői, illetőleg az ügyész sem kifogásolja. Ebből a rendelkezésből tehát kitűnik, hogy ha a gyógytartam megállapításához nem is mindig szükséges a szakértő tárgyalási meghallgatása, de az előbb idézett rendeletben írt orvosi szakvélemény megléte elengedhetetlen. Az ilyen lelet vagy vélemény figyelmen kívül hagyásával vizsgált sérülés gyógy tartama idejének megállapítása nem lehet megnyugtató. A nem szakértői szemmel vizsgált, külsőleg észlelhető sérülési nyomok, vagy a sértett által közölt tünetek ugyanis nem adnak biztos alapot a büntetőjogi következmények levonására. Ez összefügg azzal is, hogy a gyógytartamot különböző olyan tényezők befolyásolhatják (szövődmény, alkati, egyéni sajátosság, érzékenység stb.), amelyeket elsősorban orvosszakértői szempontból kell vizsgálni. De ezen túlmenően az orvostudomány fejlődése a gyógytar123