Nagy Zoltán (szerk.): A gazdasági perek döntvénytára. Bírósági határozatok 3. kötet, 1980-1986 (Budapest, 1988)

esetben a feleknek a teljesítési határidőben nem kell megállapodniok, addig a másik két szerződéstípus egyik fontos érvényességi követelménye, jellemzője éppen a teljesítés határidejében való megegyezés. Ez következik a 7/1978. (II. 1.) MT számú rendelet 4. §-ában, illetőleg a 14/1978. (III. 1.) MT számú rendelet 4. §-ának (1) bekezdésében foglaltakból. A Ptk. 365. §-ának (1) bekezdése ugyanakkor a teljesítés határidejében való megállapodást nem teszi érvényességi feltétellé. A Ptk. 377. §-a értelmében a gazdálkodó szervezetek egymás közötti beszerzésére az adásvétel szabályait kell megfelelően alkalmazni, kivéve, ha a felek megállapodása vagy jogszabály más szerződés szabályainak az alkalmazását írja elő. A jelen esetben az alperes által becsatolt és az „azonnali" teljesítést tanúsító bizonylatok kellő alapot nyújtanak annak megállapítására, hogy a felek egyező akarata adásvételi szerződés kötésére irányult, ezzel szemben a felperes csak állította, de a fellebbezési eljárás során sem bizonyította a mezőgazdasági termékértékesítési szerződés létrejöttét. így eltérő jogszabályi rendelkezés hiányában, a Ptk. 278. §-a (4) bekezdésének alapulvételével a jogosult (alperes) székhelyét kellett a teljesítés helyeként irányadónak tekinteni. Ebből viszont okszerűen következik, hogy a fuvarozás alatti kárveszély a felperest terhelte, és az alperes csak a teljesítés helyén ténylegesen átvett termény ellenértékét volt köteles kiegyenlíteni. A felperes további ellenérték fizetésére irányuló kereseti kérelme tehát valóban alaptalan. Az előbbiek értelmében a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján az első fokú ítéletet helybenhagyta. (Legf. Bír. Gf. II. 30 254/1983. sz., BH 1985/2. sz. 73.) 38. A gazdálkodó szervezeteknek közös beruházásra vonatkozó megállapodása szerződés, és az ennek tartalma szerinti anyagi hozzájárulás viselésének kérdésében nem a joglap nélküli gazdagodás szabályai szerint kell eljárni [Ptk. 200. § (1) bek., 361. §]. A felperes 1976. szeptember 24-én .,gazdasági megállapodás'*-t kötött az alperessel. Eszerint a felek megegyeztek abban, hogy közös beruházásban autóbusz-pályaudvart létesítenek. A 2. pont szerint a szerződés főberuházója és lebonyolítója a nagyközségi tanács, tehát a jelen per alperese, társberuházóként pedig a jelen per felperese, valamint egy VOLÁN vállalat van megjelölve. A 3. pont szerint a létesítményben a felperes részére a jóváhagyott beruházási program alapján büfét alakítanak ki. A fenti megállapodás kiegészítésének tekintették a felek a költségbontást, amelynek összesítő részéből megállapíthatóan a felperest eredetileg 1 095 644 Ft-összegű beruházási hozzájárulás terhelte. Ebben az összegben azonban a felperes részére kialakítandó büfé belső berendezésének és vendéglátóipari gépeinek az értéke is szerepelt, összesen 362 000 Ft értékben. Ezért a felperes ezt az összeget az 1 095644 Ft-ból levonta, mivel a büfé berendezéséről és gépeiről természetben gondoskodik, illetőleg azokat ténylegesen ő fogja beszerezni. Ennek figyelembevételével a felperes terhére 733 644 Ft beruházási hozzájárulás mutatkozott és ehhez jött még a kötelezően előírt 20% tartalékösszeg: 146 728 Ft. Ennek megfelelően a felperes a közös beruházás megvalósítása céljára hozzájárulásként összesen 880 372 Ft-ot utalt át az alperesnek. A felperes értesülése szerint a büfé kialakítása ténylegesen csak 667 000 Ft-ba keiült. Ezért a felperes az általa ténylegesen átutalt összeg és az említett bekerülési összeg közötti különbözet megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Az alperes védekezésében arra hivatkozott, hogy a felperesnek a ténylegesen kifizetett beruházási összegből 13,4%-ot kellett volna kifizetnie, ami pedig 998 000 Ft-ot tesz ki. 41