Nagy Zoltán (szerk.): A gazdasági perek döntvénytára. Bírósági határozatok 3. kötet, 1980-1986 (Budapest, 1988)

a szabadalom hasznosítására bármelyik tulajdonostárs (szabadalmastárs) jogosult, társainak azonban a részesedési arányuknak megfelelő díjat köteles fizetni. Ennek az alapján I. r. alperest díjfizetési kötelezettség terheli a felperessel és a II. r. alperessel szemben. E díj felosztása részesedési arány alapján történik. A felperes az ítélet ellen fellebbezett, kérte annak megváltoztatását és a szabadalma hasznos eredményének 100%-os mértékben való felosztását a részesedés aránya szerint. Hivatkozott a Ptk. 131. §-ának (1) bekezdésére. A fellebbezés nem alapos. A felek valamennyien azonos tröszt irányítása alá tartoznak. A közöttük felmerült vitában a tröszt vezérigazgatója állást foglalt és a szabadalomhasznosítási díjat 2800 Ft/tonnában állapította meg azzal, hogy a feltalálók kielégítése után, a felek között fennmaradó rész a tulajdoni hányad arányában osztható fel. Az I. r. alperes által történő visszatartás indoka a vállalatok feladata általában: az, hogy a népgazdaság szükségleteinek kielégítésére árutermléssel nyereségre tegyenek szert. Ezért csak kivételesen fordulhat elő, hogy egy vállalat a szabadalom hasznosítása útján előállított új gyártmány teljes nyereségét a szabadalmasnak vagy szabadalmasoknak átengedje. Tipikus az az eset, amikor a keletkező nyereség valamely hányadát, illetőleg megfelelő összegét lehet fizetni a hasznosítás fejében. Arra sem jogszabály, sem hatósági irányelv nincs, hogy a hasznosítási díj a termék árának, a nyereségnek vagy az önköltségnek mely része legyen. A hasznosító I. r. alperes megosztásra a nyereség 40%-át ajánlotta fel. Ezt a vezérigazgató jóváhagyta. A vezérigazgatói döntéssel szemben a felperes a felügyeletet gyakorló minisztériumhoz fordult, amelynek a műszaki fejlesztési főosztálya állásfoglalásában a vezérigazgatóval elvben egyetértett. Az említett minisztérium indokoltnak tartotta, hogy a felek a tulajdoni hányad arányában olyan alapösszeg után részesüljenek, amely az I. r. alperes által termelt termékek átlagos nyeresége és a szabadalom hasznosítása következtében jelentkező nyereség különbözete. Az I. r. alperes valósította meg a közös szabadalmat. Ennek érdekében beruházásokat végzett, gondoskodott a termék előállításához szükséges anyag és energia rendelkezésre bocsátásról, szervezte a műszaki fejlesztést, gondoskodott a munkaerőről és viselte az értékesítés kockázatát is. A szabadalom hasznosításával kapcsolatos díjfizetési kötelezettség kiszámításánál abból kell kiindulni, hogy az önköltség egy részének viselésében is részesedniük kell azoknak a társaknak, akik nem vesznek részt a megvalósításban. A felperes által elfoglalt álláspont, amely szerint a termékkel jelentkező hasznos eredményt teljes egészében meg kell osztani, előnytelen helyzetbe hozná az I. r. alperest és indokolatlan előnyöket nyújtana a felperes és a II. r. alperes számára, amelyek a termelés kockázatát nem viselik, hanem csupán az eredményeiből részesednek. Az említett vezérigazgatói állásfoglalás helytállóan mutatott rá arra, hogy szabadalmastársi hasznosítás esetén sem jogszabály, sem hatósági előírás nem szabályozza a díjazás mértékét. A bírósági gyakorlat szerint a szabadalom használatáért fizetendő díj összege általában a 20%-ot csak kivételesen szokta felülmúlni. A felperes ennek a kétszeresét, a hasznos eredmény 40%-át tartotta a maga részéről elfogadhatónak. Az alkalmazásból származó nyereség egy része szükségképpen az alkalmazó vállalatot illeti. Nem sértett tehát jogszabályt az első fokú bíróság, amikor a szakértő indokolt és aggálytalan szakvélemény alapján döntött a felosztás kérdésében. Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság az első fokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése szerint — az indokolás szükségessé vált kiegészítésével — helybenhagyta. (Legf. Bír. Gf. I. 31 509/1978. sz., BH 1980f9. sz. 343.) 32