Nagy Zoltán (szerk.): A gazdasági perek döntvénytára. Bírósági határozatok 3. kötet, 1980-1986 (Budapest, 1988)

talma, a beszerzett és a bíróság részéről aggálytalannak tekintett szakvélemény nem támasztja alá. Az ítélet ellen a felperes fellebbezett. A fellebbezés részben alapos. A felperesnek a felnevelt és értékesített 98 176 állat súly különbözetével összefüggő igényét illetően az első fokú bíróság tévesen ítélte meg a per anyagát, különösen pedig a felek szerződését és a bizonyítási teher kérdését. A felperes kárigényének elbírálásánál és a bizonyítási teher megítélésénél a felek szerződésének 3. pontjában foglalt rendelkezésből kell kiindulni. Eszerint a szerződés 6. pontjában előírt feltételek megtartása esetére az alperes jótállást vállalt arra, hogy az általa átadott 36 gramm átlagsúlyú, de 33 grammnál nem könnyebb egyedeket tartalmazó állomány — 1 kg élősúlyra vetített 2,30 kg takarmányfelhasználás mellett — 54 napos korra 1,45 kg átlagsúlyt ér el. Az alperesnek ez a vállalása olyan szerződést biztosító mellékkötelezettség, amely a szolgáltatás hibátlanságáért vagy a szolgáltatással elérhető eredményért a jogszabályban előírtnál szigorúbb felelősséget von maga után. Aki a hibátlan teljesítésért jótállásra köteles, a Ptk. 248. §-ának (3) bekezdése értelmében csak akkor mentesül a felelősségtől, ha bizonyítja, hogy a hiba oka a teljesítés után keletkezett. Ebből következik, hogy jótállás esetén a bizonyítási teher átfordul, vagyis nem a megrendelőt terheli annak a bizonyítása, hogy a szolgáltatás az átadáskor hibás volt, illetőleg a jótállással biztosított célra nem vagy csak korlátozott mértékben felelt meg, hanem ellenkezőleg, a szállítónak kell bizonyítania azt, hogy a hiba oka, az eredmény elérésének akadálya, az átadás után a megrendelő hibájából, annak érdekkörében merült fel. A fentiek értelmében tehát — az első fokú bíróság álláspontjával ellentétben — az alperest terhelte annak a bizonyítása, hogy szolgáltatása hibátlan volt, és hogy az elérni kívánt gazdasági eredmény (54 napos korban 1,45 kg átlagsúly) azért maradt el, mert a felperes nem biztosította a szerződés 6. pontjában előírt tartási, nevelési feltételeket. A felperes kártérítési igényt érvényesített, neki kellett bizonyítania azt, hogy kár érte, vagyis hogy a naposállatok az 54. napos életkorban nem érték el az alperes által garantált súlyt, és hogy ebből neki vagyoni hátránya, kára keletkezett. A perben nem vitás az, hogy az állatok az értékesítés idején súly alattiak voltak, ezáltal pedig az sem vitatható, hogy a felperes alacsonyabb árbevételhez jutott, mint amire a jótállás alapján számíthatott. Az is tény, hogy az alperes megszegte a szerződést, mert az átadásátvételi jegyzőkönyvek bizonyítják, hogy az állatok teljes mennyiségének több mint 50%-a 36 g-nál alacsonyabb átlagsúlyú volt. Mivel az alperes az általa átadott állományok 54 napos átlagsúlyáért jótállást vállalt, a fentebb kifejtettek értelmében neki kellett volna bizonyítania azt, hogy e súly elérésének meghiúsulása — és ezáltal a felperes károsodása — nincs összefüggésben az ő szerződésszegésével, hanem az a felperes tartási körülményeinek, a szerződés 6. pontjában előírt feltételek megszegésének a következménye. Az első fokú bíróság azért jutott részben téves eredményre, mert a bizonyítást, illetőleg a bizonyítás eredménytelenségének a hátrányát minden vonatkozásban a felperes terhére rótta. Mivel a kellően megalapozott szakvéleményből kitűnően nem bizonyítható, hogy a súlyhiányos naposcsibékből — a súlykülönbözet ellenére — 1,45 kg átlagsúlyú állományt lehetett volna az 54. napos korra felnevelni, a bizonyítási eljárásnak ez a negatív eredménye az alperes terhére esik. Meg kellett tehát állapítani, hogy a felperes kára okozati összefüggésben áll az alperes — részben súlyhiányos naposállomány átadásában megnyilvánult — szerződésszegésével. A bizonyítékok azonban alapot szolgáltattak annak a megállapítására is, hogy a 123