Görgey Károly (szerk.): A gazdasági perek döntvénytára. Bírósági határozatok 1. kötet, 1973-1975 (Budapest, 1978)

testi sértést okozó gondatlan veszélyeztetés miatt jogerősen szabadságvesztés büntetésre ítélte. Az illetékes társadalombiztosítási szerv a károsultak részére nyújtott különféle társadalombiztosítási szolgáltatások ellenértékét a felperestől behajtotta. A felperes ezen felül az egyik sérülttel szemben 1973. február 1-től kezdve a rokkantsági nyugdíj és az átlagkereset közötti különbözet megtérítése címén havi 991 Ft megfizetését vállalta. A felperes keresetében az általa kifizetett kártérítés és járadék 70%-ának a megtérítésére kérte az alperest kötelezni. Keresetének jogalapjaként arra hivatkozott, hogy a bekövetkezett kár oka túlnyomó részt az alperes darukezelőjének mulasztása volt, amint azt a büntető eljárás során beszerzett szakvélemények bizonyítják. Az alperes az összegszerűséget nem vitatta ugyan, de tagadta a kereseti követelés jogalapját. A felperes nem vitásan óvórendszabályokat szegett meg, és tulajdonképpen erre vezethető vissza a két dolgozójának sérülése. Álláspontja szerint kártérítési kötelezettsége legfeljebb a károkozásban részt vett alperesi dolgozó havi fizetésének 15%-a erejéig állhat fenn. Arra hivatkozott, hogy a felek jogviszonyát nem a Ptk., hanem az üzemeltetési szerződés kikötései szerint kell elbírálni. Az első fokú bíróság ítéletében az alperest 182 141 Ft, valamint havi 495 Ft járadék és a kamatok megfizetésére kötelezte azzal, hogy a járadék 1973. március 1-től kezdve esedékes. A kamatokat a különböző részösszegek különböző esedékességi időpontjaitól kezdődően állapította meg. Ezt meghaladóan a kereseti követelést elutasította. Az ítélet indokolása szerint mindkét fél alkalmazottai közösen okozták a kárt [Ptk. 344. § (1) bek., 348. § (1) bek.], a károkozás egyenlő mértékben róható fel a feleknek, ezért a felperes keresetével szemben csak 50% erejéig állapította meg az alperes megtérítési kötelezettségét. Az ítélet ellen az alperes fellebbezett és ebben az első fokú ítélet oly értelmű megváltoztatását kérte, hogy őt csak az Mt. V. 95. §-a (1) bekezdésének c) pontja szerinti mértékben terhelje kártérítési kötelezettség. Ennek alátámasztásaként a bírósági joggyakorlatra hivatkozott, valamint arra, hogy a Fővárosi Bíróság jogszabályellenesen utalt a Ptk. 348. §-ának (1) bekezdésére, mert az csak mint mögöttes jogterület jöhetne figyelembe, ha a felek között nem jött volna létre üzemeltetési szerződés, valamint munkajogi jogviszony alapján együttműködés. A felperes az első fokú ítélet helyben hagyását kérte. Szerinte az alperes tévesen hivatkozik a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának 154. sorszámú állásfoglalására. Vitatta azt az alperesi álláspontot, hogy a darukezelő kirendelt dolgozónak volna minősíthető. Nevezett a felperessel munkaviszonyban sohasem volt, csupán a daru kezelésére nézve kapott a felperes műszaki dolgozóitól utasításokat. — A fellebbezés nem alapos. Az első fokon eljárt bíróság helyesen alkalmazta a Ptk. 348. §-ának (1) bekezdését, amely szerint az alkalmazott által munkakörében harmadik személynek okozott kárért a károsulttal szemben a munkáltató felelős. A jogalap tekintetében ez volt a kiindulópontja a felperesi keresetnek is, amelyben a felperes csupán az általa kifizetett összegek egy részét (70%-át) kívánta az alperesre hárítani. A büntető bírósági ítéletek alapján nem vitás, hogy többek által közösen 117