Görgey Károly (szerk.): A gazdasági perek döntvénytára. Bírósági határozatok 1. kötet, 1973-1975 (Budapest, 1978)

okozott kárról van szó, amelyre a Ptk. 344. §-ának (1) bekezdését kell alkalmazni. Az alperes által kijelölt darukezelő az ML 35. §-ának (3) bekezdése alapján végzett munkát a felperesi vállalatnál. Közömbös a felek közötti vita elbírálásánál, hogy kirendelt, átengedett vagy irányított dolgozóról van-e szó, mert nem vitás, hogy az alperesnél munkaviszonyban álló dolgozó a tevékenységét meghatározott időben a felperesnél fejtette ki, és így az Mt. 35. §-ának (3) bekezdése szerinti esetről van szó. A Legfelsőbb Bíróság PK. 154. sz. kollégiumi állásfoglalása — a tárgyalt üggyel összefüggően — csak azt tartalmazza, hogy a más vállalathoz történt kirendelés a dolgozó és a kirendelő vállalat közötti munkaviszonyt nem érinti, a dolgozó a munkát a más vállalatnál is a kirendelő vállalatnál fennálló munkaviszony alapján végzi, s az eközben okozott kárért ugyanúgy felel, mintha a kirendelő vállalatnál végzett munkája során okozott volna kárt. Lényegében tehát a más vállalathoz kirendelt dolgozó az e vállalatnak okozott kárért ugyanúgy felel, mintha a kárt közvetlenül a kirendelő vállalatnak okozta volna. Ezt az állásfoglalást összevetve a Ptk. 348. §-ának (1) bekezdésével megállapítható, hogy az alperes kártérítési kötelezettségének jogalapja a sérültekkel, ezek jogcímén a társadalombiztosítási szervvel, illetve közvetlen megtérítés miatt a felperessel szemben — a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdésére is figyelemmel — fennáll. Fellebbezésében ezt már az alperes sem teszi vitássá, csupán a kártérítés mértéke tekintetében az Mt. V. 95. §-a (1) bekezdésének c) pontját, vagyis a dolgozó anyagi felelősségének korlátozására vonatkozó rendelkezést kéri alkalmazni. Az erre alapított alperesi érvelés azonban nem helytálló, mert ha a munkáltató csak annak az összegnek az erejéig volna köteles a károsulttal (a sérülttel) szemben helytállni, amelyet másra (alkalmazottjára) át tud hárítani, a Ptk. 348. §-ának (1) bekezdésében foglaltakkal ellentétben a károsult nem kapna teljes kártérítést. Ha alkalmazott munkakörében okoz kárt és ezért a munkáltatójának a Ptk. most említett rendelkezése szerint helyt kell állnia, a munkajogi jogszabályok alapján (Mt. V. 95—98. §-ok) az általa a károsultnak kifizetett kártérítést — egészben vagy részben — a kárt okozó dolgozóra átháríthatja. Ebből következik, hogy a károsultat megillető kártérítés mértéke nem függ attól, hogy a vállalat a dolgozóra a kárt átlagkeresetének milyen része erejéig háríthatja át. így tehát az alperest a felperessel szemben terhelő kártérítési (polgári jogi) kötelezettség mértékére a munkajogi jogviszonyok alapján továbbhárítható összeg nagysága nincs befolyással. A jogalap tekintetében tehát a Ptk. 344. §-ának (1) bekezdése szerint azt kellett vizsgálni, hogy magatartásuk felróhatósága a peres felek között miképpen oszlik meg. Magatartásuk felróhatóságának arányára nem lehet hatással a felek között létrejött üzemeltetési szerződésnek a felelősség törvényes mértékét csökkentő feltétele, mert ilyen szerződési kikötés a Ptk. 342. § (1) bekezdése szerint semmis. Az alperes érdemben valójában nem támadta az első fokon eljárt bíróság által alkalmazott 50—50%-os megosztási arányt, mert más címen kérte helytállása mértékének csökkentését, de a Legfelsőbb Bíróság sem talált olyan körülményt, hogy az 50%-os megosztással a Fővárosi Bíróság jogszabályt sértett volna. Az első fokon eljárt bíróság a bizonyítékok helyes mér118