Görgey Károly (szerk.): A gazdasági perek döntvénytára. Bírósági határozatok 1. kötet, 1973-1975 (Budapest, 1978)

345. §-a alapján köteles megtéríteni; más kérdés az, hogy a növényvédő állomás és az állami gazdaság egymásközti felelőssége, közrehatása hogyan oszlik meg, vagy az általa kötött megállapodásban foglaltakra tekintettel a kár mennyiben hárítható át az állami gazdaságra. Ilyen előzmények után a felperes keresetet indított és abban az általa az említett jogerős bírói ítélet alapján kártérítés, kamat és perköltség címén kiegyenlített összesen 60 349 forintnak és évi 15% késedelmi kamatának megfizetésére kérte az alperest kötelezni. Követelését lényegében arra a peres felek között létrejött megállapodásra alapította, amelyben az alperes a felperes által a munka végzése közben veszélyes üzemként okozott kár megtérítését vállalta. Az alperes a kereset elutasítását kérte. A Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése alapján vitatta annak a kikötésnek az érvényességét, amellyel a felperesnek mint a veszélyes üzemi tevékenység folytatójának a felelősségét magára vállalta. Szerinte kártérítési felelőssége a Ptk. 339. §-a alapján sem áll fenn, mert a vállalt kötelezettségeinek megfelelően eleget tett, és így nem terheli mulasztás. Az első fokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Az ítélet indokolása szerint a fokozott veszéllyel járó tevékenységet a felperes folytatta, és ezért harmadik személynek okozott kárért őt terheli a felelősség. A feleknek az ezzel ellentétes megállapodása semmis. Nem felel az alperes a Ptk. 339. §-a alapján sem, mivel jogellenes magatartása a perben nem volt megállapítható. Az ítélet ellen a felperes fellebbezett és korábbi perbeli álláspontjának megismétlése mellett kérte az első fokü ítélet megváltoztatását és az alperesnek a kereset szerinti marasztalását. — A fellebbezés alapos. A Legfelsőbb Bíróság a Bírósági Határozatok 1973. évi 1. számában 18. sorszám alatt közzétett és még több, hasonló ügyben hozott határozatában már kifejtette, hogy a fokozott veszéllyel járó tevékenységet a mérgező hatású anyagoknak a repülőgépről történő leszórása valósítja meg. Ennek értelmében a kárt okozó veszélyes tevékenységet a felperes folytatta, így az üzembentartói felelőssége fennáll, és ezt nem érinti a felek között létrejött megállapodás sem. Ennek megfelelően a harmadik személyeknek okozott kár megtérítésére valóban a felperes volt köteles. Az a megállapítás azonban, amely szerint az üzembentartói minőséget nem lehet szerződésileg átruházni, nem jelenti egyben a felek egymásközti viszonyában is a kár viselése kérdésének az eldöntését. A felperesnek az üzembentartói minőségéből kifolyóan harmadik személyekkel szemben fennálló kizárólagos felelőssége tehát nem zárja ki, hogy a fokozott veszélylyel járó tevékenység folytatásából eredő kárt végeredményben ne ő viselje. Erre utal a fentebb hivatkozott döntés is, amely szerint más kérdés az, hogy a felek között létesült szerződéses viszonyra tekintettel a kár mennyiben hárítható át a bérlőként szereplő gazdaságra. Téves tehát az első fokú bíróságnak az az álláspontja, hogy az üzembentartói minőség átruházásának kizártsága folytán semmis a kár viselésének átvállalására vonatkozó kikötés. Ez nem következik az üzembentartás feltételéről szóló megállapodásból. A szóban forgó kikötésnek kettős tartalma van. Az egyik szerint a veszélyes üzem folytatásából eredő kárt az alperes viseli a másik pedig arra vonatkozik, hogy harmadik személyekkel szemben közvetlenül az alperes köteles helytállni. Csak ez utóbbit tekintette a 111