Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 4. kötet, 1985-1989 (Budapest, 1990)

teljesítményt. Átsorolás hiányában pedig alaptalan a valutarész-különbözet megfizetésére irányuló követelése. A felperes a döntőbizottság határozatát a kérelmével azonos tartalmú keresettel támadta meg a munkaügyi bíróságnál. Az alperes arra hivatkozással kérte a kereset elutasítását, hogy a művezetői megbízatás ellenére nem került sor a felek között újabb munkaszerződés módosítására, ennek hiányában pedig a felperest az eredeti munkaszerződés módosítás szerint 155,9 libiai dinár illette meg, amit viszont maradéktalanul megkapott. A munkaügyi bíróság jogerős ítéletével elutasította a felperes keresetét. Az ítélet indokolása szerint a munkaszerződés-módosítás 6. pontja alapján a kiküldött dolgozó a szakmájához tartozó feladatokon túl - a szükséghez képest - köteles volt ellátni más szakmához tartozó betanított, illetve segédmunkás feladatokat is. Erre tekintettel az alperes jogosult volt a felperest művezetőként is foglalkoztatni. A kőműves szakmában történt foglalkoztatáshoz képest pedig a művezetői teendők ellátása a felperesre - figyelemmel az Mt. 35. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra sem kora, sem beosztása, egészségi állapota vagy egyéb körülményei miatt nem jelentett aránytalan sérelmet. Az eredeti kőműves munkakörére megállapított munkabérét pedig teljes egészében megkapta. A munkaszerződés újabb módosítása hiányában pedig valutarész-különbözet megfizetésére irányuló követelése alaptalan. A munkaügyi bíróság jogerős ítélete ellen emelt törvényességi óvás alapos. A perben eldöntendő kérdés az volt, hogy a felperes az igényelt valutarész-különbözet forint értékére alanyi jogot szerzett-e. A munkaügyi bíróságnak az ügy elbírálása során az Mt. 35. §-ának (1) bekezdése és a 17/1979. (XII. 1.) MüM rendelet (R.) 51. §-a (1) bekezdésének rendelkezéseit kellett volna összevetnie. Az Mt. 35.§-ának (1) bekezdése szerint a dolgozó - indokolt esetben - munkakörébe nem tartozó munkát is köteles átmenetileg ellátni. Ez azonban beosztására, korára, egészségi állapotára vagy egyéb körülményeire tekintettel reá aránytalan sérelemmel nem járhat, és nem sértheti eredeti munkaköre szerinti munkabéréhez való jogát. A R. 51.§-ának (1) bekezdése értelmében pedig, ha a dolgozó munkakörének ellátása helyett átmenetileg munkakörébe nem tartozó munkát végez, az általa ténylegesen betöltött munkakörre előírt munkabér (személyi alapbér vagy teljesítménybér) illeti meg. Ez azonban nem lehet kevesebb a munkaszerződésben meghatározott munkakörben elért átlagkereseténél. Kétségtelen, hogy a munkaügyi bíróság az Mt. 35. §-ának (1) bekezdését alkalmazta döntése meghozatala során. Figyelmen kívül hagyta azonban a R. 51. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezést. Ehhez képest a felperest az általa ténylegesen betöltött - tehát művezetői - munkaköre alapján illette volna meg munkabér. Ezzel összefüggésben nem helytálló a munkaügyi bíróságnak a módosított munkaszerződés 6. pontjára történt hivatkozása. A felperesnek ugyanis nem a kőműves szakmától eltérő más szakmában kellett betanított vagy segédmunkás, tehát alacsonyabb munkakörbe tartozó feladatokat ellátnia, hanem a kőműves szakmunka helyett magasabb, művezetői munkakörű teendőket kellett végeznie. Tévedett ezért a munkaügyi bíróság, amikor a felperes keresetét - jogalap hiányára utalva - elutasította. A munkaügyi bíróság téves jogi álláspontja miatt nem tisztázta, hogy a felperest a kőműves munkakörére megállapított havi 155,9 líbiai dinár helyett milyen összegű valutarész illette volna meg művezetőként [10/1972. (V. 20.) MüM-PM együttes rendelet 3. számú melléklete]. Ennek ismerete nélkül pedig nem állapítható meg, hogy a felperest megillető valu88