Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 4. kötet, 1985-1989 (Budapest, 1990)
napon belül akkor is érvényesítheti az igényét, ha az elévülési idő már eltelt vagv abból hat hónapnál kevesebb van hátra (Mt. 5., 62. §, 26/1980. (XII. 20.) MüM r. 13. §, 14. § (1) bek.,MK93.sz.J. A felperes kisegítő (átrakó) munkásként dolgozott az alperesnél, amikor 1978. március 21-én üzemi balesetet szenvedett. 1978. június 27-ig táppénzes állományban volt, majd 1978. július 31-ig könnyű szolgálatra osztották be. Az erre az időszakra eső keresetveszteségét az alperes megtérítette. 1978. augusztus l-jétől 1979. április 30-ig ismét kisegítő munkakörben dolgozott. Mivel az üzemorvos alkalmatlannak találta ennek a munkakörnek az ellátására, 1979. május l-jétől barakos munkakörbe osztották be. Ebben a munkakörben dolgozott, amikor az Orvosszakértői Intézet I-II. fokú orvosi bizottsága az 1979. július 19-én kelt véleményében 35%-os munkaképesség-csökkenést állapított meg nála, de az üzemi balesetével nem hozta okozati összefüggésbe, hanem sorsszerű betegségből eredőnek tekintette. A később sorra került újabb vizsgálat eredményeként az Orvosszakértői Intézet I. fokú orvosi bizottsága az 1984. március 14-én kelt véleményében azt állapította meg, hogy az 1978. március 21-i üzemi balesetéből eredően 16% a munkaképesség-csökkenése. Ezt a szakvéleményt a II. fokú orvosi bizottság megerősítette. A felperes az orvosi szakvéleményekre tekintettel ismét kártérítés iránti kérelemmel fordult az alpereshez. Kérelmét az alperes, majd a munkaügyi döntőbizottság elutasította. A felperes az utóbbi határozat megváltoztatása iránt keresetet nyújtott be a munkaügyi bírósághoz. 1978. augusztus l-jétől kérte kötelezni az alperest a keresetvesztesége megtérítésére. A munkaügyi bíróság az ítéletével a felperes keresetét elutasította. A 26/1980. (XII. 20.) MüM rendeletre hivatkozással megállapította, hogy az elévülési idő attól az időponttól veszi kezdetét, amikor a sérelem folytán bekövetkezett munkaképesség-csökkenés első ízben vezetett jövedelemcsökkenésre. Az ettől számított 3 éven belül a felperes kártérítést nem igényelt, ezért a követelés elévült. A megyei bíróság helyben hagyta az első fokú ítéletet. Az eljárt bíróságok ítéletei ellen emelt törvényességi óvás alapos. A felperes 1978. március 21-én szenvedett üzemi balesetet, és az ebből eredő keresetveszteséget az alperes 1978. július 31-ig meg is térítette. Tény az is, hogy az alperes felhívta a felperes figyelmét arra, hogy ha az üzemi balesettel összefüggésben munkaképesség-csökkenése és ebből kifolyólag keresetvesztesége keletkezik, kártérítést igényelhet. A felperesnél az orvosi bizottságok csak az 1979. évben állapítottak meg 35%-os munkaképesség-csökkenést, de ezt sorsszerű megbetegedésből eredőnek tekintették. A munkaképesség-csökkenés ugyan keresetveszteséget okozott, de az ebből eredő kárát megalapozottan nem igényelhette. Csak az 1984. évben megismételt orvosszakértői vizsgálat mondotta ki, hogy az 1978. március 21-i üzemi balesetből kifolyólag véleményezhető 16%-os munkaképesség-csökkenés. Tehát csak ekkortól állott a felperes rendelkezésére olyan bizonyíték, amelyre hivatkozással az alperestől kártérítést igényelhetett. A Munka Törvénykönyve 5. §-ának (1) bekezdése szerint a munkaviszonyból folyó igény három év alatt évül el. Az elévülés akkor kezdődik, amikor az igény esedékessé válik. A (2) bekezdés szerint, ha a jogosult az igényt menthető okból nem tudja érvényesíteni, az akadály megszűnésétől számított hat hónapon belül azt akkor is megteheti, ha az elévülési idő már eltelt vagy abból hat hónapnál kevesebb van hátra. 16