Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 4. kötet, 1985-1989 (Budapest, 1990)

alperesnek a munkaviszony megszüntetésére irányuló, 1985. február 7-i keltű levele a munkáltató részéró'l történő felmondásnak minó'sül. Az alperes felmondását azért tartja jogszerűtlennek, mert 1984. december 7-tó'l folyamatosan táppénzes betegállományban van. A munkaügyi bíróság jogerős ítéletével elutasította a keresetet. Az ítélet indokolásának lényege szerint a felperes keresete nem bizonyult alaposnak. Az Mt. 26. §-ának (1) bekezdése értelmében a határozatlan időre létesített munkaviszonyt felmondással mind a munkáltató, mind a dolgozó bármikor megszüntetheti. A felmondás írásbeli formája csak a munkáltató felmondása esetében kötelező. A dolgozó ezért munkaviszonyát szóbeli nyilatkozattal is felmondhatja. Az ítélkezési gyakorlat szerint a szóban tett felmondó nyilatkozat akkor érvényes, ha az a munkáltatói jogkört gyakorló felettes előtt hangzik el. A felperes 1984. november 13-án a munkáltatói jogkört gyakorló G. L. előtt mondta fel a munkaviszonyát. A felperes a munkaügyi döntőbizottsági eljárásban elismerte nyilatkozatának megtételét és azt is, hogy G. L. kérdésére a korábbi szándékát fenntartotta. A munkaügyi bíróság a bizonyítékok értékelése alapján arra a következtetésre jutott, hogy a felperes munkaviszonya saját felmondása következtében megszűnt. Az alperes későbbi levelei nem a munkaviszony megszüntetését célzó intézkedések, hanem a felperes felmondásával voltak kapcsolatosak. Kétségtelen, hogy a felperes az alperes leveleit nem vette át, és megjegyzéssel látta el azokat. Mindezekből következik, hogy az alperes közléseit szabályszerűnek kell tekinteni, ezért a felperes a munkaügyi vitát indító kérelmével elkésett. A 19/1979. (XII. 1.) MüM rendelet 9. §-a értelmében ugyanis nem nyújtotta be 15 napon belül a kérelmét, az csak 1985. február 11-én került a munkaügyi döntőbizottsághoz. A felperes a munkaügyi vita megindítására előírt határidő elmulasztásával kapcsolatos késedelmét nem mentette ki megfelelően. A munkaügyi bíróság jogerős ítélete ellen emelt törvényességi óvás alapos. Az Mt. 4. §-a szerint a dolgozó a munkaviszonyból folyó igényének érvényesítése céljából, valamint - ha jogszabály kivételt nem tesz - a munkáltató ránézve sérelmes intézkedése ellen a munkaügyi vitát eldöntő szervekhez fordulhat. Az Mt. 5. §-ának (1) bekezdése értelmében - amennyiben a jogszabály kivételt nem tesz - a munkaügyi vita általában három éven belül indítható. Kivételként kell azonban figyelembe venni a munkaügyi döntőbizottságok szervezetéről és eljárásáról szóló módosított 19/1979. (XII. 1.) MüM rendelet 9.§-ának rendelkezését. A rendelet 9. §-ának a)-d) pontjai alá eső esetekben ugyanis a munkaügyi döntőbizottsági eljárást megindító kérelmet a kézbesítést követő 15 napon belül lehet előterjeszteni a jogszabályban felsorolt munkáltatói intézkedések (határozatok) ellen. Az adott esetben mind a munkaügyi döntőbizottság, mind a munkaügyi bíróság megállapítása szerint a munkaviszony a felperes - tehát a dolgozó - felmondása következtében szűnt meg, ezért ebben az esetben a munkaügyi vitát indító kérelem benyújtására nem vonatkozik a rendelet 9. §-ában előírt tizenöt napos határidő. Ehhez képest a dolgozó az általános elévülési időn belül jogosult munkaügyi vita indítására. Az ezzel ellentétes bírósági álláspont téves. (M. törv. II. 10 238/1985. sz.,BH 1986/6. szám 252.) 6. Az üzemi balesetet szenvedett dolgozó menthető okból nem érvényesítette a kártérítési igényét, ha a keresetveszteséget okozó munkaképesség-csökkenését korábban természetes eredetű egészségromlással hozták okozati összefüggésbe, később azonban orvosilag megállapították, hogy a munkaképesség-csökkenése az üzemi balesetre vezethető vissza. Ez esetben a dolgozó az okozati kapcsolat megállapítását követő hat hó15