Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 4. kötet, 1985-1989 (Budapest, 1990)

fél által megjelölt jogcíme a bíróságot nem köti, ezért a felperes utóbbi nyilatkozata nem képezhette akadályát annak, hogy a bíróság a többletmunkájának ellenértékét az anyagi jogi feltételek megléte esetén túlóradíj címén ítélje meg. Nem tisztázta a munkaügyi bíróság a helyettesítési díj megállapíthatósága szempontjából releváns körülményeket sem. A 17/1979. (XII. 1.) MüM rendelet 51. §-ának (2) bekezdésében írt rendelkezés szerint, ha a dolgozó munkakörének ellátása mellett távollevő dolgozót átmenetileg helyettesít, s ez idő alatt az eredeti munkaköre ellátásán felül jelentős többletmunkát végez - jogszabály eltérő rendelkezése hiányában - helyettesítési díj is megilleti. A peradatok alapján kellő alappal nem vonható le következtetés arra, hogy a felperes által végzett többletmunka a helyettesítési díjra való jogosultságát megalapozza. E körben a munkaügyi bíróság a szükséges bizonyítást nem folytatta le arra vonatkozóan, hogy F. L. ágazatvezető megbetegedésekor a munkaköri feladatait miként osztotta fel az alperes a többi dolgozó között, ehhez képest az ágazatvezető által korábban ellátott munkának milyen hányada hárult a felperesre. A peradatokból nem állapítható meg, hogy F. L. ágazatvezető tevékenysége a megbetegedése előtt milyen munkaterületekre terjedt ki, a munkaügyi bíróság elmulasztotta az ágazatvezető munkaköri leírásának beszerzését. Nem vizsgálta továbbá, hogy a ládaüzemben a felperes működésének idején milyen munkafolyamatokat végeztek, azzal összefüggésben a felperes intézkedési, utasítási jogkörrel mennyiben rendelkezett F. L. ágazatvezető megbetegedése előtt, illetőleg azt követően a feladatköre mennyiben bővült. Figyelmen kívül hagyta a munkaügyi bíróság azt a lényeges körülményt is, hogy 1983 februárjától kezdődően a ládaüzem egyműszakos munkarendre tért át. E körben nem folytatott bizonyítást arra vonatkozóan sem, hogy a munkarend megváltozása a felperes munkaterhének milyen mértékű csökkenését eredményezte. A peradatokból megállapíthatóan F. L. 1983 márciusában felgyógyult és munkába állt, de más beosztásba került. A ládaüzem vezetésével kapcsolatos feladatokat ezt követően M. L. látta el. Ehhez képest a bíróságnak vizsgálnia kellett volna, hogy az alperes ilyenirányú intézkedései nem eredményeztek-e végleges jellegű személyi vagy szervezeti változást, nem jelentették-e egyúttal a munkafeladatok újraelosztását is. Ez utóbbi esetben ugyanis helyettesítésről nem lehet szó, a felperest helyettesítési díj ez időponttól kezdődően jogszerűen nem illetheti meg. A munkaügyi bíróságnak állást kellett volna foglalnia abban a kérdésben is, hogy a perbeli időszakban a felperes kötelező munkaideje miként nyert meghatározást. E ténykérdésnek a helyettesítési díj címén támasztott igény megalapozottságának vizsgálati körében is jelentősége van. Abból a körülményből, hogy a felperes a törvényes munkaidején túl milyen gyakorisággal és időtartamban végzett munkát, következtetés vonható le arra nézve is, hogy a felperesre F. L. távolléte alatt milyen mértékű többletmunka hárult. Az ítélet megalapozottságán túlmenően a bíróság az anyagi jogi szabályok téves alkalmazásával állapította meg a helyettesítési díj összegét. A 17/1979. (XII. 1.) MüM rendelet 51.§-ának (4) bekezdése értelmében a helyettesítési díj összege legfeljebb a távollevő dolgozónak megállapított időarányos alapbér fele, teljesítménybérezés esetén a teljesítménybér alapján járó bér összege. A munkaügyi bíróság akkor járt volna el helytállóan, ha kizárólag a felperes által helyettesített dolgozó, vagyis F. L. ágazatvezető személyi alapbérének 50%-a alapulvétele mellett a felperes által végzett többletmunka arányában határozza meg a helyettesítési díj összegét. Más dolgozók alapbérének vagy jövedelmének figyelembevételét a jogszabály nem teszi lehetővé. 112