Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1976-1978 (Budapest, 1980)

pított meg arra az esetre, ha a vállalat veszteséggel zárja az évet. E felelősségnek nem feltétele az illető dolgozó vétkessége, kimutathatóan hibás intézkedése. A mértéke sem igazodik a veszteség keletkezésében történt közrehatáshoz, amit legtöbbször személyenként ki sem lehet pontosan mutatni; a jogszabály meghatározott munkabér visszatérítését írja elő, ha a feltételek bekövetkeznek. Ebből következik, hogy a 9/1969. (XII. 20.) MüM sz. rendelettel kiegészített 7/1967. (X. 8.) MüM sz. rendelet 30., 31. §-aira alapított visszatérítést elrendelő intézkedés nem tekinthető kártérítési határozatnak. Nem minősül azonban tévesen kifizetett munkabér visszatérítését elrendelő munkáltatói intézkedésnek sem, mert a dolgozó a munkabért esedékességkor a jogszabályoknak megfelelően vette fel, csak később, a veszteség miatt kellett vele szemben jogkövetkezményt alkalmazni az előírt mértékben. Amennyiben téves kifizetésről lenne szó, a munkáltatónak meg kellene tartani az egyes kifizetések tekintetében az Mt. V. 68. §-ának (1) bekezdésében írt határidőt, illetve ennek túllépése esetén bizonyítania kellene a dolgozó rosszhiszeműségét. Ez az esetek többségében a visszatérítést eleve meghiúsítaná. Az előbbiekre tekintettel a veszteséges gazdálkodás miatt alkalmazott visszatérítési kötelezettség nem vonható az Mt. V. 107. §-a (1) bekezdésének c) pontjában említett esetek közé, így az általános szabálynak megfelelően a dolgozó az elévülési időn belül [Mt. 5. § (1) bek.] munkaügyi vitát kezdeményezhet. A felperes a panaszát a visszatérítésre kötelező határozat kézbesítését követő három éven belül terjesztette elő. Tévedett tehát a munkaügyi döntőbizottság, majd a munkaügyi bíróság, amikor elkésettség miatt elutasította a panaszt, illetőleg a keresetet. (M. törv. I. 10 124/1976. sz., BH 1977/5. szám 212.) 16. A munkaviszonyból folyó igény elévülését hivatalból is figyelembe kell venni [Mt. 5.§(1) bek.]. A végrehajtási jog a végrehajtandó követeléssel együtt évül el (Vht. 49. §). A jogosult munkáltató az 1972. július 19. napján kelt és az adós által 1975. június 24. napján átvett fizetési felszólítás alapján az Mt. V. 71. §-a (2) bekezdésének c) pontjára alapítva a munkaügyi bíróságtól végrehajtási lap kiállítását kérte. A kérelmet a bíróság végzésével elutasította, mert álláspontja szerint az Mt. 5. §-ának (1) bekezdésében meghatározott hároméves elévülési idő után terjesztették elő. A munkaügyi bíróság utalt arra, hogy a Vht. 49. §-a szerint a végrehajtási jog a végrehajtandó követeléssel együtt évül el. A végrehajtást kérő követelése munkaviszonyból ered, így az elévülés tekintetében a munkajog idevonatkozó rendelkezései az irányadók. A munkaügyi bíróság végzése ellen a végrehajtást kérő terjesztett elő fellebbezést, amelyben arra hivatkozott, hogy az adóst valóban 1972. július 19-én szólították fel 136 forint összegű tartozása megfizetésére, de ezt a felszólítást a posta visszakézbesítette annak jelzése mellett, hogy az adós szabadságvesztés büntetését tölti. így az adós a fizetési felhívást csak 1975. június 24. napján vette át. A megyei bíróság végzésével az első fokú bíróság végzését hatályon kívül helyezte, az első fokú bíróságot a végrehajtási eljárás lefolytatására, s ezt követően a végrehajtási lap kiállítására utasította. A határozatában kifejtett 38