Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1976-1978 (Budapest, 1980)

nap szabadidő illeti meg a 6/1967. (X. 8.) MüM számú rendelet 10. és 11. §-ában foglaltakra figyelemmel. De jogszabálysértő a munkaügyi bíróság ítéletének a felperesek túlórakövetelését elutasító rendelkezése is. Az alperes ugyanis az 1972. május 2-án kelt munkaszerződés 7. pontjában jogszabálysértően állapította meg az I. rendű felperes havi munkaidejét 270 órában. Ugyanez a megállapítás vonatkozik a II. rendű felperesre is, miután adatok merültek fel a perben arra vonatkozóan, hogy a II. rendű felperes kötelező havi munkaideje is 270 óra volt. A peradatok szerint az alperes a felperesek 270 órás havi munkaidejét a 12/1971. (X. 13.) MÉM számú rendelet 3. §-ában foglaltakra hivatkozással állapította meg. Ez a hivatkozás azonban téves. E jogszabályhely valóban lehetővé teszi a havi 270 órás munkaidő megállapítását, de nem rendszeresen és nem az év valamennyi hónapja vonatkozásában. A havi 270 órás munkaidő megállapítására csupán az éves egyenlőtlen munkaidőkeret (2500 óra, átlagosan heti 48 óra) alapulvételével kerülhetett volna sor. Ez azt jelenti, hogy a felperesek törvényes munkaideje éves viszonylatban nem haladhatta volna meg a 2500 órát. Ezzel szemben a felperesek évente havi 270 órás munkaidőt alapul véve 3240 munkaórát, tehát átlagosan 740 túlórát teljesítettek. A kifejtettekből következően a felperesek valóban megalapozottan állították, hogy jelentős mértékű túlórát teljesítettek. Az alperes a havi munkaidő meghatározása során akkor járt volna el helyesen, ha a nagyobb forgalmú hónapokban 270 órában határozta volna meg a felperesek munkaidejét, a többi hónapokban viszont ennél lényegesen rövidebb időben oly módon, hogy éves viszonylatban a felperesek által teljesített munkaórák száma ne haladja meg a heti 48 órás törvényes munkaidőkeretet. Tévedett tehát a munkaügyi bíróság, amikor arra az álláspontra helyezkedett, hogy a felperesek nem végeztek túlmunkát, miután annak elvégzését bizonyítani jelenléti ív vezetésének hiányában nem tudták. A munkaügyi bíróságnak az új eljárás során tételesen meg kell állapítania, hogy a felperesek a perbeli időszakban személyenként hány túlórát teljesítettek, s ezt követően tisztáznia kell, hogy a 6/1967. (X. 8.) MüM számú rendelet, valamint az alperes bérszabályzata rendelkezéseire tekintettel a felpereseket az általuk teljesített túlmunkáért megillette-e ellenérték (díjazás vagy szabadidő), igenlő esetben a felperesek megalapozott túlmunkakövetelésének az összegszerűségét is meg kell állapítania. (M. törv. II. 10 262/1978. sz.) 175. A dolgozónak a Minisztertanács által meghatározott munkaszüneti napokon nem kell munkát végeznie, és az emiatt kiesett munkaidőre átlagkeresete megilleti. Ezt a díjazást a havidíjas dolgozók munkabére magában foglalja [Mt. 41. §, 6/1967. (X. 8.) MüM sz. rendelet 10. § (1) bekezdése]. A felperes havidíjas tehergépkocsi vezetőként állt az alperessel munkaviszonyban. Munkaszerződése szerint havi munkabére 1800 forint volt, amelyhez 300 forint havi egyéb munkavégzési pótlék járt. A felperes kérelemmel fordult a gyáregység igazgatójához, és az Mt. 41. §-ának (2) bekezdése alapján 3 évre visszamenőlegesen 20 munkaszüneti 281