Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1976-1978 (Budapest, 1980)

következtében a felperes több hónapon át nem dolgozott, keresethez nem jutott. A munkaviszony jogellenes megszüntetése esetén az Mt. 31. §-ának (1) bekezdése az ezzel kapcsolatban elszenvedett joghátrány teljes jóvátételét (reparációját) írja elő. A teljes jóvátétel biztosítása azonban nem jelenti azt, hogy a dolgozó addig is, amíg döntés születik abban a kérdésben, hogy a munkaviszony megszüntetése valóban jogellenes volt-e, a saját ügyében teljes vagy meg nem indokolható tétlenséget tanúsítson. Erre utal az Mt. V. 33. §-ának (1) bekezdése is, amikor úgy rendelkezik, hogy nem kell megtéríteni a munkabérnek és egyéb járandóságnak, valamint a kárnak azt a részét, amely máshonnan megtérült vagy kellő gondosság mellett megtérülhetett volna. E jogszabályi rendelkezés veti fel azt a kérdést, hogy vajon a felperes munkaviszonyának jogellenes megszüntetése után azonnal köteles volt-e mindent megtenni újabb elhelyezkedése érdekében. A Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának 15. számú állásfoglalása rámutat, hogy a dolgozónak ezt a kötelezettséget nem lehet általános érvénynyel minden esetben megkövetelni. Előfordulhat olyan eset, hogy a dolgozó a körülményekre tekintettel már a munkaviszonyának a megszüntetésekor is jogosan remélheti, hogy a munkaviszonya megszüntetését hatálytalanítani fogják. Nem lehet kétséges, hogy ilyen esetben a dolgozót nem lehet arra kötelezni, hogy a munkaviszony megszüntetése fényéből egyébként is következő hátrányos helyzeten túlmenően még további nehézségeket (munkakereséssel, elhelyezkedéssel járó nehézségeket) is válalljon. De olyan esetekben is, amikor a munkaviszony megszüntetésének jogellenessége a munkaviszony megszüntetésekor még nem teljesen nyilvánvaló, ugyancsak nem volna helytálló a dolgozó azonnali elhelyezkedésének megkövetelése. A jogellenesen eljáró vállalattal szemben — személyi vagy egyéb körülmény alapján — a jogellenességet jóhiszeműen feltételező dolgozó esetén is indokolt, hogy egy ideig várjon munkaviszonya megszüntetésének hatálytalanítására. Az előzőekből következik, hogy a dolgozót elhelyezkedési kötelezettség általában addig az időpontig nem terheli, amíg a körülményekre tekintettel kellő alappal remélheti, hogy munkaviszonyát gyorsan helyreállítják. Ha tehát késedelem nélkül panaszt nyújt be a vállalat intézkedése ellen, nem lehet a dolgozó terhére róni, hogy a munkaügyi döntőbizottság határozatának meghozataláig újabb elhelyezkedést nem kísérelt meg, annak érdekében nem tett semmit Ha a munkaügyi döntőbizottság a panaszát elutasította, a dolgozónak már számolnia kell azzal, hogy újbóli munkába állítása elhúzódik. Ezért ezt követően már elhelyezkedési kötelezettség terheli, s ennek érdekében a dolgozótól a célravezető intézkedések megtétele elvárható. Az adott esetben is tehát a felperestől a munkaügyi döntőbizottság határozatának a meghozataláig az elhelyezkedése nem volt elvárható, mert joggal remélhette, hogy az indokolási kötelezettségét kellő időben nem teljesítő alperes felmondását a munkaügyi vitát intéző szerv hatályon kívül helyezi. Következésképpen erre az időre az elmaradt munkabér is megilleti. Az ezt követő időre azonban nem. A jogerős ítélet ezzel ellentétes — és a felperesnek az elmaradt munkabér fizetésére irányuló keresetét teljes egészében elutasító — állásfoglalása törvénysértő. (M. törv. I. 10 382/1977. sz.) 212