Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 2. kötet, 1976-1978 (Budapest, 1980)

szüntetéséhez az szükséges, hogy a munkaviszony fenntartása a dolgozó életét, egészségét vagy testi épségét közvetlenül és súlyosan veszélyeztesse [Mt. 30. § (2) bek.]. A munkaügyi bíróság megítélése szerint csak a súlyos veszélyeztetés volt megállapítható, a közvetlen veszélyeztetés azonban nem. A felperes tehát nem volt jogosult a munkaviszony azonnali hatállyal történő megszüntetésére. Ezért a felperes keresetét alaptalannak találta és azt elutasította. A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos. Az Mt. 30. §-ának (2) bekezdése szerint a dolgozó a munkaviszonyát azonnali hatállyal megszüntetheti, ha annak fenntartása életét, egészségét vagy testi épségét súlyosan és közvetlenül veszélyezteti. Az idézett rendelkezésből egyértelműen kitűnik, hogy a dolgozó azonnali hatállyal csak abban az esetben szüntetheti meg a munkaviszonyát, ha a két tényező együttes megléte — a súlyos és közvetlen veszélyeztetés — aggálytalanul megállapítható. A munkaügyi bíróság helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy a felperes esetében fennállott a súlyos veszélyeztetés ténye. A per eddigi adataihoz képest azonban nem megalapozott a munkaügyi bíróságnak az az álláspontja, amely szerint csupán feltételezés, hogy a munkaviszony folytatása a felperes számára közvetlen „életveszélyt" jelentett. Szükséges ezzel kapcsolatban rámutatni arra, hogy a felperest a munkaviszony azonnali hatályú megszüntetésére nemcsak az életének, hanem az egészségének közvetlen veszélyeztetése is feljogosította. Ebből következően a munkaügyi bíróságnak a jogvita érdemi elbírálásánál abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a felperes egészségének — megállapított — súlyos veszélyeztetése egyúttal közvetlennek is minősült-e. Kétségtelen, hogy a bizonyítási teher ebben a körben is a felperesre hárult [Pp. 164. § (1) bek.]. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy a bizonyítási tehernek, vagyis annak a kérdésnek, hogy a sikertelen bizonyítás hátrányait melyik fél viselje, elsősorban akkor van jelentősége, amikor a bizonyítási eljárás már lezárult és az állapítható meg, hogy a döntéshez szükséges teljes tényállás felderítése — a bíróság és a felek aktív közreműködése ellenére — a bizonyítékok elégtelensége folytán nem sikerült. Az adott esetben az eljárás még nem jutott el ebbe a szakba. A Pp. 3. §-a központi feladatként állítja a bíróság elé, hogy az objektív valóságnak megfelelően állapítson meg minden olyan tényt, és körülményt, amely a döntéshez szükséges jogszabály alkalmazása szempontjából jelentős. A munkaügyi bíróság nem tett maradéktalanul eleget ennek a kötelezettségnek és a jogi képviselő nélkül, személyesen eljáró felperes keresetét anélkül utasította el, hogy az ügy elbírálásához szükséges valamennyi tényezőt részleteiben vizsgálta és elbírálta volna. A felperes egészségének közvetlen veszélyeztetése ugyanis a rendelkezésre álló adatok szerint nem tekinthető merő feltételezésnek, mert a perben bizonyított tény, hogy a felperes útközben akkor lett rosszul, amikor ügyének intézése érdekében az alpereshez utazott. Emiatt kellett elsősegélyben részesíteni, majd mentővel kórházba szállítani. Ugyanakkor a per adataiból az is kitűnik, hogy a rosszullétet a munkahelyével összefüggő tárgyalásokat megelőző izgalom — neurózisos állapot — idézte elő. Ezek a felperes egész200