Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 1. kötet, 1970-1975 (Budapest, 1977)

raton. Figyelmen kívül hagyták azonban, hogy ez a kérdés a felek közötti jogvitában csak másodlagos kérdésként szerepelt, mert a felperes mindenekelőtt azt sérelmezte, hogy az alperes arról a járatról, amelyre huzamosabb ideig volt beosztva, s amely családi körülményeinek is megfelelt, olyan járatra helyezte át, amelyet a négyéves gyermekére, tehát családvédelmi szempontokra is tekintettel nem tud elfogadni. Ennek volt a következni énj^e az, hogy az új járaton nem tudott munkába állni. A felperes tehát nem tagadta meg a munkavégzést, csupán az új járatra való áthelyezése ellen tiltakozott. A munkaügyi vitát eldöntő szerveknek tehát — a tényállás megfelelő tisztázása után — elsősorban abban a kérdésben kellett volna állást foglalniuk, hogy a felperesnek ez a tiltakozása indokolt volt-e vagy sem. Kétségtelen, hogy a felperes és az autóbuszvezető között — a per iratai szerint — ellentétek merültek fel, a közöttük levő kapcsolat megromlott. Egymagában az a körülmény azonban, hogy a két dolgozó között a viszony megromlott, nem indokolja feltétlenül az egyik dolgozó áthelyezését, illetve az adott esetben új járatra való helyezését. Különösen nem indokolt ez akkor, ha az új járatra való helyezése a dolgozóval szemben előreláthatóan olyan követelményeket támaszt, amelyéknek nem tud eleget tenni, illetve amelyek családvédelmi szempontokat súlyosan sértenék. Éppen ezért annak a kérdésnek az eldöntésénél, hogy a felperes részéről a szándékos kötelezettségszegés, mégpedig az említett súlyosabb kötelességszegés fennáll-e vagy sem, a felperes méltányos érdekeit, a családvédelmi szempontokat is figyelembe kell venni. Értékelni kell, hogy nem sértette volna-e a felperes mint egyedülálló dolgozó anya méltányos érdekét és a családvédelmi szempontokat, ha a felperes az alperes „vezénylésének" eleget tesz. Az alperes álláspontja, a munkaügyi döntőbizottság és a bíróság indokolása szerint is az új járat a felperesre nézve nem hátrányosabb, mint a korábbi. Ez a megállapítás azonban nem helytálló. A felperes a korábbi járaton rendszeresen este 19 óra 44 perckor fejezte be lákóhelyén a szolgálatát. Ennélfogva az esti órákban a gyermekével rendszeresen együtt lehetett. Az új vezénylési rend szerint a munkaideje esténként 23 óra 15 perig tart, ami nyilvánvaló, hogy egy kisgyermekes, egyedülálló anya részére lényegesen hátrányosabb, mint a korábbi járat. A munkaügyi döntőbizottság ezzel ellentétes álláspontja téves, az élettapasztalatokkal szemben áll. A munkaügyi bíróság ítéletének indokolásában hivatkozik a felperes ellen korábban indult fegyelmi eljárásokra, azt azonban nem vizsgálta, hogy mi volt ezeknek az eljárásoknak az eredménye. A munkaügyi bíróság végzéséből megállapítható, hogy a perben szereplő ügyben az alperes által indított fegyelmi eljárás alaptalan volt. Éppen ezért már a munkaügyi döntőbizottság hatályon kívül helyezte az alperes által elbocsátás fegyelmi büntetést kiszabó határozatot és elrendelte a felperes munkaviszonyának helyreállítását. A munkaügyi bíróság figyelmen kívül hagyta továbbá azt is, hogy a felperes olyan munkabér iránti igényt is érvényesített a perben, amely a felmondást megelőző időből származott. A munkaügyi bíróság az idevonatkozó kereseti kérelem felől a Pp. 213. §-ának (1) bekezdésében foglaltak ellenére nem határozott. (M. törv. 1. 10 133/1973. sz., BH 1974/6. szám 272.) 182