Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 1. kötet, 1970-1975 (Budapest, 1977)
A Legfelsőbb Bíróság az ügyben hozott korábbi határozatában kifejtette, hogy a felek a közöttük fennálló munkaviszonyt nem szüntették meg, mert felmondással egyik fél sem élt, a felperes magatartását pedig nem lehet úgy tekinteni, hogy jogellenesen — felmondás nélkül — megszüntette a munkaviszonyát. A fennálló munkaviszonya folytán az alperest a felperes foglalkoztatásának, a felperest pedig a munkahelyen való megjelenés és munkavégzés kötelezettsége terhelte [Mt. 33. § (1) bek.]. Az Mt. 47. §-ának (3) bekezdése szerint nem jár a dolgozónak munkabér, ha a saját hibájából nem végez munkát. Az adott esetben a felperes az Mt. 34. §-ának (1) bekezdésében meghatározott kötelezettségének eleget tett; az alperesnél megjelent a munka felvétele végett, s hogy munkát mégsem végzett, azt kizárólag az alperes terhére kell értékelni, mert a felperesnek az eredeti munkakörében való foglalkoztatását nem tette lehetővé, de arra sem volt hajlandó, hogy a felperes munkaviszonyát felmondással megszüntesse, hanem ehelyett ahhoz ragaszkodott, hogy a felperes járuljon hozzá a más munkakörbe való áthelyezéséhez, amit viszont a felperesnek jogában volt megtagadnia. Az alperes tehát a foglalkoztatási kötelezettség jogellenes megszegése miatt nem foglalkoztatta a felperest, s ezért a kiesett időre eső teljes átlagkeresetét köteles megtéríteni. A munkaügyi bíróságnak az az álláspontja, hogy a felperest elhelyezkedési kötelezettség terhelte, téves. Elhelyezkedési kötelezettség az Mt. V. 33. §-ának (1) bekezdése értelmében akkor terheli a dolgozót, ha a vállalat a munkaviszonyát jogellenesen szüntette meg, s a körülményekhez képest elvárható tőle, hogy addig is, amíg a jogellenesen megszüntetett munkaviszonyát helyreállítják, máshol vállaljon munkát. A felperes munkaviszonya azonban nem szűnt meg, munkaviszonyának fennállása alatt pedig a dolgozót elhelyezkedési kötelezettség nem terheli. A munkaügyi bíróságnak a kifejtettekkel ellentétes álláspontja téves és törvénysértő, s e téves álláspontja folytán azt, hogy a kieső időben a felperes milyen összegű keresettől esett el, a munkaügyi bíróság nem vizsgálta annak ellenére, hogy a Legfelsőbb Bíróság kifejezetten a felperes igénye összegszerűségének tisztázása végett utasította új eljárásra a munkaügyi bíróságot. Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján a munkaügyi bíróság újabb eljárása során hozott ítéletének a munkaviszony helyreállítására vonatkozó rendelkezését hatályon kívül helyezte és a felperes keresetét e részében elutasította, mert ilyen rendelkezés meghozatalát kizárja az, hogy a felperes munkaviszonya a munkaügyi bíróság ítéletének meghozatala időpontjában fennállott. A kiesett időre járó munkabér megfizetése iránti keresetet elutasító részében ugyancsak hatályon kívül helyezte a munkaügyi bíróság ítéletét és e kereseti kérelem tárgyában a munkaügyi bíróságot a kifejtetteknek megfelelő új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. Ez utóbbival kapcsolatban felhívja a munkaügyi bíróság figyelmét, hogy a Legfelsőbb Bíróságnak az ügyben hozott határozatában elfoglalt jogi álláspontja — változatlan tényállás mellett — a munkaügyi bíróságot köti, attól eltérő álláspontra tehát az említett feltétel hiányában nem helyezkedhet. (M. törv. I. 10 538/ 1974. sz., BH 1975/11. szám 537.) 159