Nagy Zoltán (szerk.): Munkajogi döntvénytár. Bírósági határozatok 1. kötet, 1970-1975 (Budapest, 1977)

tározat kézbesítésétől számított 15 nap alatt kell előterjeszteni. E § (2) bekezdése értelmében a fél mulasztását kimentheti, ha bizonyítja, hogy a késedelem önhibáján kívül következett be. A bíróság a felperes javára ilyen kimentési okot nem észlelt. A felperes 1972. július 12-én a bíróságon új eljárást kezdeményezett. A bíróság a korábbi jogerős ítéletét hatályában fenntartó ítéletet hozott. A jogerős ítéletek ellen emelt törvényességi óvás alapos. Tévedett — és ezáltal törvényt sértett — a bíróság, amikor azt állapította meg, hogy a felperes késedelmesen érvényesítette a kártérítési igényét és ez okból a kérelmet elutasította. A felperes 1967. november 13-án szenvedett üzemi balesetet, s emiatt 1968. november 30-ig keresőképtelen volt. Az Mt. 5. §-ának (1) békezdése értelmében az ezzel kapcsolatos kártérítési igény három év alatt évül el. Ugyancsak az 5. § (3) bekezdése kimondja, hogy „az igény érvényesítésére irányuló írásbeli felszólítás ... az elévülést megszakítja. Az elévülés megszakadása, illetőleg az elévülést megszakító eljárás jogerős befejezése után az elévülési idő újból kezdődik." A felperes az üzemi balesetből eredő kártérítési igényét nem vitásan 1970. október 21-i beadványában az alperesnél érvényesítette. Az igényérvényesítés tehát a hároméves elévülési időn belül történt, és az az elévülést megszakította. Az alperes 1970. novemberi írásbeli felszólítása alapján 1970. november 26-án benyújtott újabb kártérítési kérelem az elévülést ismét megszakította. A Legfelsőbb Bíróság által kialakított ítélkezési gyakorlat az Mt. 5. §-ában foglalt rendelkezések alkalmazásánál az elévülés szempontjából önálló igénynek tekinti: a) a járadék összegének meghatározása szempontjából irányadó átlagkereset és a táppénz, b) az átlagkereset és a baleset folytán csökkent kereset, valamint c) az átlagkereset és a rokkantsági nyugdíj különbözetének megtérítése iránti igényt. Ezek az önállósuló igények azonban az elévülés szempontjából egységesek, tehát azokon belül az elévülési idő nem az egyes járadékrészletek esedékessé válásától kezdődik, hanem az a) alatti esetben a táppénzes állományba kerülés napjától, a b) alatti esetben attól az időponttól, amikor a baleset folytán bekövetkezett munkaképesség-csökkenés első ízben vezet keresetkiesésben megmutatkozó károsodásra, s végül a c) alatti esetben a rokkantsági nyugdíjba helyezéstől. Az adott esetben a felperes három éven belül érvényesítette a táppénze és az átlagkeresete közötti igényét, így szóba sem kerülhet az elévülés, még kevésbé a nyugdíj és az átlagkereset vonatkozásában. Az alperes vezérigazgatójának 1971. március 13-án kelt elutasító határozata törvénysértően tartalmazza azt a felhívást, hogy a felperesnek e határozat ellen a kézbesítéstől számított 15 napon belül kell „fellebbeznie" a vállalati munkaügyi döntőbizottsághoz. Minthogy ugyanis az Mt. 63. §-ának (1) bekezdése értelmében a munkaügyi vitában első fokon a vállalati munkaügyi döntőbizottság jár el, az Mt. 64. §-ának (1) bekezdése pedig kimondja, hogy a munkaügyi döntőbizottság eljárása panasz alapján indul meg, s a panaszt az elévülési időn belül lehet előterjeszteni, a felperes a munkaügyi döntőbizottsághoz 1971. október 25-én benyújtott panaszát a fentiek szerint az elévülési időn belül terjesztette elő. A vezérigazgatói és a munkaügyi döntőbizottsági határozat, valamint a bíróság ítéleteinek ezzel ellentétes megállapításai törvénysértőek. 128