Mátyás Miklós (szerk.): Katonai büntetőjogi döntvénytár. Bírósági határozatok. 1973. január-1978. október (Budapest, 1979)

tért vissza és durva szavakkal kizavarta a tanácselnök-helyettest, valamint kísérőit a házából. Egyik személy azonban közelebbről ismerte és néhány perc múlva — amikor a vádlott némileg megnyugodott, s a baltát át is adta feleségének — visszatért hozzá, hogy a bevonulásra rábeszélje. A vádlott azonban azt válaszolta, hogy kimerült állapotban van, ott a 3 gyermeke, most nines ideje bevonulni. A kiérkezett személyek távozása után azonban a felesége rábeszélésére megnyugodott, felvette hadiruházatát és 20 óra tájban jelentkezett a tanácsházán, ahol a történtek miatt a tanácselnöktől bocsánatot is kért. A tanácstól azonban időközben értesítették a rendőrséget, s a kiérkezett rendőrjárőr — mielőtt a többi bevonulók elindultak volna — gépkocsival beszállította a laktanyába. Ott ittassága miatt csapatfogdába helyezték és helyére a biztonsági tartalékból osztottak be egy másik járművezetőt, mert állapota miatt a vezetésre alkalmatlan volt. Az ítélet ellen a vádlott védője a bűnösség megállapítása miatt, míg a katonai ügyész a részbeni felmentés miatt fellebbezett. Fellebbezésének indokaként a védő arra hivatkozott, hogy a vádlott, aki rövid idő óta lakott a községben és attól távol dolgozott, a tanácselnök-helyettest személyesen nem ismerte. A kíséretében levő személyek pedig nem a tanács dolgozói voltak, következésképp a vádlott nem tudhatta, hogy hivatalos személyekkel áll szemben, amikor a lakásából őket baltával kizavarta. Ezzel a védői érveléssel azonban a Legfelsőbb Bíróság nem értett egyet. A helyesen rögzített tényállás szerint ugyanis a tanácselnök-helyettes a lakásba való belépésekor nyomban közölte a vádlottal, hogy azért keresték fel, mert a behívóparancs tértivevényét nem írta alá és a kézbesítőnek akként nyilatkozott, hogy eleget volt már katona. Ebből pedig arra következtettek, hogy a behívóparancsnak nem akar eleget tenni. E közlésből a vádlott egyértelműen tudomást szerzett arról, hogy a bevonultatás foganatosítása tárgyában intézkedő személyekkel áll szemben, akik jogszabályi rendelkezésen alapuló feladataikat, a mozgósítás területi tennivalóit gyakorolják. Következésképpen a honvéd-igazgatás keretében járnak el, s így egyéb hivatali funkciójuktól eltekintve is hivatalos személynek tekintendők. Erre figyelemmel pedig, amikor a jogszerűen eljáró hivatalos személyeket baltával, tehát az élet kioltására alkalmas eszközzel fenyegetve, akaratuk ellenére a lakásból eltávolította, s így hivatali kötelességük jogszerű teljesítésében őket fenyegetéssel akadályozta, mindenben megvalósította a Btk. 155. §-ának (1) bekezdésében írt és a (3) bekezdés b) pontja szerint minősülő, felfegyverkezve elkövetett hivatalos személy elleni erőszak bűntettét. A katonai ügyész viszont arra hivatkozva támadta a vádlott részbeni felmentését, hogy az előbb a behívóparancs kézbesítője, utóbb pedig a tanácselnök-helyettes kíséretében volt személy előtt olyan kijelentést tett, hogy nem kíván katonai szolgálatot teljesíteni. így ezeket figyelembe véve a tértivevény aláírásának megtagadásával, majd a hivatalos személynek lakásából erőszakkal történő eltávolításával katonai szolgálati kötelezettségének teljesítését már megtagadta. Ebből eredően a későbbi jelentkezése — bár az még időben történt — csak a büntetés kiszabása körében vehető enyhítőként figyelembe, de nem szolgálhat alapul a bűnössége megállapításának mellőzésére. A Legfelsőbb Bíróság azonban ezt az álláspontot sem fogadta el. A törvény helyes értelmezése szerint ugyanis a Btk. 167. §-a (2) bekezdésének 104