Berkes György et al.: Büntetőjog 1973-2000, 1. kötet (Budapest, 2001)

142 BÜNTETŐJOGI ÉS BÜNTETŐ ELJÁRÁSJOGI TÁRGYÜ ÁLLÁSFOGLALÁSOK Végül a teljesség kedvéért utalni kell arra is, hogy jelen jogegységi vizsgálathoz szükséges volt az olyan keretkitöltő jogszabályok változásának vizsgálata is, amelyek határozott időtartamon át voltak, illetve vannak hatályban. A határozott időtartamra alkotott keretkitöltő jogszabályoknál azonban, a „későbbi" eltérő jogszabály hatálybalépése fogalmilag sem merül fel. Az ilyen jogszabályok tartalmi eleme, hogy a büntetőjogi felelősségre vonásnak nem akadálya az, ha a keret-kitöltő jogszabály az elbírálást megelőzően hatályát veszti. Ezért abban az esetben, ha a jogszabály kerettényállását határozott időre szólóan kitöltő kötelezettség vagy tilalom az elbíráláskor már nem áll fenn, a Btk. 2. §-a szerinti visszaható hatály kérdése fel sem merülhet (BH 1998/9/409. sz. eseti határozat). A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság büntető jogegységi tanácsa a bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása érdekében (Bszi. 27. §) a rendelkező részben foglaltak szerint határozott, és döntését a Bszi. 32. §-ának (4) bekezdése alapján közzéteszi. Dr. Berkes György s. k. a tanács elnöke, Dr. Szabó Péter s. k. előadó bíró, Dr. Belegi József s. k. bíró, Dr. Demeter Ferencné s. k. bíró, Dr. Kiniczky Anna s. k. bíró 2/1999. BJE szám A Magyar Köztársaság nevében! A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának büntető jogegységi tanácsa az 1999. február 15. napján megtartott nem nyilvános ülésen a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesének indítványa alapján meghozta a következő jogegységi határozatot: Ha a személysérüléssel járó vagy a sértett életét vagy testi épségét közvetlenül fenyegető veszélyhelyzetet az elkövető vétlenül idézi elő, de nem nyújt tőle elvárható segítséget a rászorultnak, cselekménye a segítségnyújtás elmulasztásának alapeseteként [Btk. 172. § (l) bek.] és nem annak büntetti alakzata [Btk. 172. § (3) bek.] szerint minősül. Indokolás A Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese a Bszi. 31. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján jogegységi eljárás lefolytatását és jogegységi határozat meghozatalát indítványozta. Az indítvány szerint a bírói gyakorlat nem egységes abban, hogyan kell minősíteni a segítségnyújtás elmulasztását (Btk. 172. §), ha az elkövető a közúti baleset okozásában vétlen. Az indítvány a joggyakorlat megosztottságát példákon mutatta be. 1. A Bírósági Határozatok 1991. évi 9. számában 343. szám alatt közzétett eseti döntés szerint különös segítségnyújtási kötelezettség terheli azt az elkövetőt, aki a veszélyhelyzetet akár vétlen, akár szándékos vagy gondatlan magatartásával idézi elő, és annak nem teljesítése esetén a Btk. 172. §-a (3) bekezdésének első fordulata szerint a segítségnyújtás elmulasztásának büntette miatt tartozik büntetőjogi felelősséggel. A határozat indokolása szerint a Btk. 172. §-ának (1) bekezdésében megfogalmazott - szándékos mulasztással megvalósítható - bűncselekmény (vétség) a törvény szövegéből, illetve a Btk. 172. íjának (3) bekezdéséhez fűzött miniszteri indokolásból kitűnően csak olyan személy terhére állapítható meg, akinek semmiféle szerepe nincs az alaphelyzet (akár vétlen) kialakulásában, semmiféle formában nem róható fel neki a veszélyhelyzetbe került személy vagy sérült segítséget igénylő helyzete, vagyis teljességgel kívülálló (extráneus). Ez a rendelkezés tehát az ún. általános segítségnyújtási kötelezettséget szándékos mulasztással megszegő elkövetők magatartását pönalizálja; ezzel szemben a Btk. 172. §-a (3) bekezdésének első fordulata - az ún. különös segítségnyújtási kötelezettség körében - azoknak a személyeknek a mulasztását vonja súlyosabb büntetőjogi megítélés alá, akik a segítségre szoruló személy fenyegetett helyzetét, veszélyhelyzetbejutását vagy testi sérülésének bekövetkezését saját akár vétlen, akár szándékos vagy gondatlan - magatartásukkal hozták létre. Az okozás ténye vétlen személy esetében is megalapozza a minősített eset alkalmazhatóságát (Legf. Bír. Bf. V. 794/1991. sz.). Már korábban is, majd a határozat közzétételt követően a bíróságok ítélkezési gyakorlata széles körben követte az elvi irányítást. (Azonos módon foglalt el álláspontot az Igazságügyi Minisztérium