Bencze Lászlóné: Gyermekelhelyezés, gyermektartás (Budapest, cop. 2001)

het a tartást pénzben szolgáltató szülőre nem lehet az ő érdekeinek teljes figyelmen kívül hagyásával áthárítani. A Csjt. 1987. június 1-jén hatályba lépett módosítását követő ítélkezési gyakorlat fokozatosan eltávolodott annak az elvnek a merev alkalmazásától, amely szerint a tartásdíj megállapításánál a gyermeket anyagilag olyan helyzetbe kellett hozni, mintha a család szétválására nem került volna sor. Ennek a személetbeli változásnak a szükségszerűségére a jogtudomány is felhívta a figyelmet: „A gyermek tartását, különösen tartásdíjának mértékét illetően nemrégen még az a nézet volt uralkodó, hogy a gyermek érdeke azt kívánja meg, hogy a tartásdíj mértéke olyan legyen, úgy igazodjék a tartásra kötelezett jövedelméhez, hogy legalább anyagilag biztosítsa számára azt, hogy a válás folytán ne kerüljön hátrányosabb helyzetbe, mint amilyenben a szülők együttélése alatt élt. Ez a gondolat ma valamelyest felülvizsgálatra szorul, és ennek során látszólag vagy nyíltan szembekerültek egymással a tartásdíjat élvező gyermek érdeke és a tartásra kötelezett, valamint esetleges új családjának az érdeke. Felmérések, de az általános élettapasztalat is arról tanúskodnak, hogy a mai magyar viszonyokra az jellemző, hogy a házasság felbontása után mindkét házasfél hátrányosabb anyagi helyzetbe kerül, s hogy kettőjük közül rendszerint a tartásdíj mellett magasabb albérleti díjat fizető, az új otthon előteremtésén fáradozó apák kerülnek hátrányosabb helyzetbe, nem egyszer új család alapítását is akadályozó nehéz helyzetbe. Ilyen körülmények között csak a gyermeket kiemelni, csak a gyermeknek a tartásdíj mértéke útján változatlan anyagi körülményeket biztosítani, bár a gyermek érdekeit szem előtt tartó, mégis irreális követelménynek tűnhet. A helyes mércét megtalálni természetesen nem könnyű feladat." (Weiss Emília: Házasságkötés-válás; a jogalkotás dilemmái, Magyar Jog, 1989. évi 12. szám). 150