Katolikus Főgimnázium, Csíksomlyó, 1907
34 hivségünknek; csak ezen pérczentes órában juttasd eszedbe hajdani szeretetedet. Lajos. Meny dolgodra, már késő.... Vigyétek. Zápolya. El Menyünk, egyenesen minden reménység nélkül repülünk az halálra; ettől sem irtózunk: egyedül emlékezete ártatlanságunknak; hogy ellenned, és kedves hazánk ellen még nem is álmadhattunk, keseríti sorsunkat fogytán életünknek. Scena 7-ma. Visza térvén Szetius a Táborról meg beszélli Giletus amik történtek a Vezérekkel, az alatt Szetius a százados előtt teteti magát búsulni érrettek. Szetius, Giletus, Centurio. Szetius. Vitéz Barátom, már nincs mittől félni; leg otton hogy szemre véve hadi népünket ellenne mozdulni az ellenség, rut szaladásra vévé a dolgot. Centurio. Az hadi Vezéreknek különös erkölcsök példával bátritni a népet az ellenségre. Meg rémítsük a csoport ellenséget meg vallom, de ezt okozta a te bölcs elméd; néked tulajdonittyuk Szetsi! Szetius. Hadd maczorra azt a dicsiretet, Barátom, nem engemet illet. Igaz, hogy ugyan buzgott bennem a vér az ellenségre; mégis szédítettük volna egy átalyában, ha féjtvén bőrét bé nem zárkodott volna a városba. Majt bé jelentem a királynak, mennyünk. Centurio. Várjunk, Barátom, várjunk meg valamit. Szetius. Ki ez?.... Gilete, Szivem Barátom! akarom, hogy a szerencse bennűnkőt ősze szerzett. Giletus. Enyim inkább a szerencse, hogy veled talál- kozhatom, szivemnek édes fele!... No hát mint folynak a dolgok a Táboron, kétség kívül a fő-vezérséget folytatod szerencsésen. Szetius. Meg sajditván, hogy halhatatlan bátorsága az ellenségnek csak lehetetlenséget vitat, meg czáfolá tehetetlen buzgoságát csak hamar lábához szegé üdvösségét. De akár hogy s akár mint történt légyen, elég bővség győzedelmi dicsiret származhat vitézségünkre, hogy úgy meg rettentettük a kevély népet.
