Katolikus Főgimnázium, Csíksomlyó, 1906
34 Tonsor. Egybe bomlott hajainak akadozása az oka, egész labirintus, majd belé vesztem a füstit is. Cleob. Légy Theseus, barátom, meg kel lenni. Tonsor. Hát már a szakálát? igen erdősödik, szükség ennek is a beretva. Cleob. Te tudod kötelességedet, kövesd. Tonsor. De kérem felséges uramat, miképpen kiván borotválkozni; olosz, francia vagy magyar módra? Cleobulus. Tudod a mostani manert, láss dolgodhoz. Tonsor. A bajuszán vészem eredetét, ez a fundamentum ; hogy a szakáira onnan le érkezvén hegyére jussak.... ki kemény serték ezek! állanak mind a kender a mezőben.... Igen szélyesen nőtt ez a szakái, elvágom csepűstől, tővőstől. András kovács megkérdi az udvari emberektől, hogy kinek tartják őt. Ezek erősítik, hogy ő a királyuk. Cleubulus kiadja a parancsot a szakácsnak, hogy ebédet készítsen. A magára maradt András kovács tűnődik sorsa változásán s nem tudja felfogni, hogyan történt a dolog. Nagy nehezen mégis elhiszi, hogy ő a király, s elhatározza, hogy királyilag fog viselkedni. Behivatja Sósát, a szolgát, akinek megparancsolja, hogy siettesse az ebédet, mert „belső részei már kiüresedtek“. Az udvari emberek megbeszélik egymás közt, hogy mit fognak az ebédnél feltálaltatni: holt malatz- nak füstös baltagját, melyen egy arasznyi kövérség ittis, amottis — fogoly madár helyett; a föld gyomrában senyvet ludnak oldalát, borjú, róka és nyúl lábokot szarvas gyanánt; répát, tormát, pityókát stb. (Actus II.) Cleobulus fél, hogy az udvari bolond, Salpa, el fogja rontani a dolgot András kováccsal, azért maga
