Katolikus Főgimnázium, Csíksomlyó, 1902
18 Ugyanezen hónapban (ápr.) történt, hogy Apafi a buj- dosósk közül Petrőczy Istvánt és Szepesi Pált azon tudósítással küldötte a hajdúkhoz, hogy a bujdosókkal szövetkezve indítsák meg a háborút a német ellen, ő maga nem késik a támogatással. Ugyanekkor a maga nevében és pecsétével kiállított egy okmányt, melyet kitöltetlenül oly meghagyással adott át Szepesiéknek, hogy ezt saját czéljaikra használják fel. Bármily titokban is történt ez, fülébe jutott Bánffynak, ki — mivel Teleki még nem volt a fejedelmi udvarban — rá tudta venni a tanácsurakat, hogy a követeknek adott levelet a fejedelemmel visszavétessék.1) A bujdosók e leverő hírre sem csüggedtek el, bíztak Telekiben, bíztak ügyük igazságában. Követeket küldöttek a portára s jelentették, hogy már tovább nem várhatnak, hanem szorongatott véreik segedelmére sietnek. De Gligo- raskó havasalföldi vajda azt tanácsolta a követeknek, ne menjenek a portára, mielőtt ő a viszonyok állásáról tudomást nem szerez. Midőn azután e hírrel tért vissza egyik követ s idő közben gr. Balassa Imre fia is Kristóf a vajdához ment, a bujdosók Tordára gyűltek, hogy a tenni valókról tanácskozzanak. Jól esett a Gligorasko nem remélt közbenjárása, de aggodalommal töltötte el, vájjon gr. Balassa Kristóf nem ellenök munkál-e. Egyenesen Apafihoz fordultak segélyért, de ez — bármennyire melegen támogatta is ügyüket Teleki — a porta határozott tilalma miatt nem adhatott tényleges segítséget a Magyarországba való támadásra. Most tehát csak azt kérték, hogy helyet kapjanak a tanácskozásra, mire a válasz a legközelebbi országgyűlésre maradt.2) Különösnek látszik a porta magatartása, melylyel annyira makacsul ragaszkodik azon elhatározásához, hogy Apafinak a bujdosók megsegítését ne engedje meg. Még alig egy évtized előtt maga akarta szabadsághőssé tenni Apafit ennek mintegy akarata ellenére, most nem engedte meg a fejedelemnek, hogy a Bethlenek, Rákóczyak nyomába lépjen. E makacs elhatározásban volt valami politika, mely ‘) Bethlen J., II. 211—214. 11. ») U. o. 220-224. 11.
