Csendes Percek, 1989 (37. évfolyam, 6. szám)
1989-11-01 / 6. szám
PÉNTEK, NOVEMBER 17. — Olv.: Zsolt. 27:1-5. „Segítségül hív engem, ezért meghallgatom őt; vele vagyok háborúságában; megmentem és megdicsőítem őt.” (Zsolt. 91:15) Könnyedén csak ennyit mondott: „Énnekem nincs szükségem Istenre. Vallásos meggyőződés? Az csak olyanoknak való, akik tehetetlenek az élet dolgaiban.” Hajói meggondoljuk, igaza volt neki. De várjunk csak! Kihez forduljak, ha rákbetegség ragad karmaiba? Hogyha szerető családtagot kell eltemetni? Ha szíved is megszakad? Az orvosi tudomány bizony korlátolt. És mit szólhat az ember a magányosság réme előtt? Hová fordulhat az ember mélységes fájdalmával? Persze, a barátaink és családtagjaink mindent megtesznek, amit csak lehet. A megértés és a szeretet minden pénzt megér. De jajgatásom sötétlő, nyirkos barlangjában mit tehetnének? Csak egy menedékhely van: Az Úr... Egyedül csak Isten az, Aki bensőmnek minden rejtett porcikáját ismeri. Ó az, Aki igazán megért. Őnála van mindenre válasz és orvosság. Milyen mélységes igazság rejlik a fenti zsoltárban (27:5): „Bizony, elrejt engem Ő az Ő hajlékában a veszedelem napján...” Sőt, Isten ölelő karjában inkább vállalom a bajokat, kínzó betegséget is, mint Nélküle egy úgynevezett földi mennyországot. Ugye, Testvérem, te is? IMÁDKOZZUNK: Drága Megváltó Urunk, Te vagy egyedül a mi szabadításunk, megmentőnk, imádságot meghallgató Istenünk. Ragadjad meg remegő kezeinket, csendesítsd meg sajgó szívünk jajkiáltásait, Jézusunkért kérünk, Ámen. — Emberi erőfeszítés vagy isteni segedelem? Melyik út a tied? — Young Marylin (Texas) 19
