Csendes Percek, 1984 (32. évfolyam, 1-4. szám)

1984-05-01 / 3. szám

„Nyomorúságomban az Úrhoz kiélték, és meghallgata

engem.” (Zsolt. 120:1)

Amikor hat éves és ismét mikor hét éves voltam, meghalt egy újszülött gyermek családunkban, egy kis húgom és egy kis öcsém. Tíz éves koromban egy másik kisfiú érkezett. Mikor édesapám hívott minket, gyermekeket, barátokat és szomszédokat, hogy megnézzük az újszülöttet, mindenki boldog és izgatott volt, csak én nem. Én telve voltam aggodalommal. Attól féltem, hogy ez a kis testvérem is meg fog halni, mint a másik kettő.

Kétségbeesve és a tehetetlenség érzésével telve, elhatároztam, hogy imádkozni fogok érte. Lementem a dombról egy régi épületbe. Ott letérdepeltem és így imádkoztam: „Istenem, kérlek ne engedd, hogy kis öcsém meghaljon. Hadd nőj jön fel és legyen nagy fiú, mint én.” Legnagyobb csodálkozásomra úgy éreztem, hogy Isten szólt hozzám és biztosított arról, hogy kis testvérem nem fog meghalni.

Boldogan szaladtam haza, bízva abban, hogy kis öcsém fel fog nőni. Még most is, mikor látom az öcsémet, eszembejut az a nap, amikor született: hogyan beszéltem Istenhez, és hogyan szólt Ő hozzám. Ez az élmény mélyen belém vésődött és hitet adott, hogy Isten hűségében mindig bízzak.

IMÁDKOZZUNK: Drága Istenünk, köszönjük, hogy mindig hallod imádságunkat, különösen, mikor nagy szükségből kiáltunk Hozzád. Ámen.

— Isten ma is szól hozzánk. —

Parrish Herbert (Dél Karolina)

PÉNTEK, MÁJUS 25. — Olv.: Zsolt. 121.

27