Csendes Percek, 1984 (32. évfolyam, 1-4. szám)

1984-07-01 / 4. szám

„Az Úr pedig szóla Mózeshez mondván: Eredj be, szólj a Faraónak..hogy bocsássa el Izrael Fiait az ö földjéről. Mózes pedig szóla az Úr előtt, mondván: ímé Izrael fiai nem hallgatnak reám, hogy hallgatna hát reám a Faraó, holott én nehéz ajkú vagyok? (2 Móz. 6:10-12)

Ha csak gondolunk is arra, hogy valami tervünk nem fog sikerülni, már a gondolat megrendíti önbizalmunkat. Ha valami nagy föladatot bíznak ránk, máris erőt vesz rajtunk a kételkedés, hogy vajon meg tudunk-e felelni annak. Ha a tömeg lehurrog bennünket ahelyett, hogy bíztatólag kiáltana felénk, vagy ha csak hűvös hallgatásba burkolózik is, könnyen arra gondolhatunk: Miért éppen én vagyok e föladatra kiválasztva?

Amikor Mózes végre elérkezett arra a bizonyosságra, hogy Isten őt választotta ki, hogy az Izraelitákat kivezesse Egyiptomból, az ő népéhez fordult, s elmondta nekik a jó hírt. Azok azonban nem lelkesedtek a tervért. Isten nehéz munkával bízta meg Mózest: vezessen ki egy népet a szolgaságból.

Mózes maga elismerte, hogy ő nem volt e nagy föladatra alkalmas. Sok tekintetben és sokszor magunk is vagyunk azzal így. Ami azonban eldöntötte a helyzetet: az Isten akarata volt, ebben a küldetésben való szerepe. Isten minket hasonlóképpen föl tud használni gyöngeségeink ellenére is.

IMÁDKOZZUNK: Köszönjük, Istenünk, hogy nem adsz nagyobb föladatokat, mint aminek elvégzésére elégséges az erőnk. Sőt látjuk már, hogy az erőt is teljes mértékben Te adod. Áldunk érte. Ámen.

— Ha mi is úgy akarjuk, Isten a mi kétkedésünket hitté változtatja. — Bangley Bernardné (Florida, USA)

SZERDA, AUGUSZTUS 15. — Olvassuk: 2. Móz. 6:1-13.

48