Csendes Percek, 1984 (32. évfolyam, 1-4. szám)

1984-07-01 / 4. szám

CSÜTÖRTÖK, JÚLIUS 19. — Olvassuk: Zsolt. 142.

„Feléd terjesztem kezeimet; lelkem, mint szomjú föld, úgy eped utánad.” (Zsolt. 143:6)

Az elmúlt napokban hallgattam meg egy fiatal embert, aki az egyik büntető intézetben volt, s élete bizonyság a mondott igazságra: „Sohasem értheted meg, mit jelent az valakinek, hogy büntető intézetben él, ha saját magad nem éltél ott.” Az egyik volt fogoly arra kért, hogy neki pedig ne prédikáljak. Azt fejtegette nekem, hogy a börtön életnek megvan a maga sajátos társas szabálya, a lakóknak megvan a maguk kultúrális élete, amit a „kívülállók” nem képesek megérteni. Ezek a „bentlakók” a maguk sajátos útján keresik az Urat. Eleinte mindegyiket el akartam vinni a templomba, de később rájöttem, hogy jobb megvárni az Isten hívását. A gyakorlatban azt tanultam meg, hogy a figyelő lélek, a megnem-ítélő magatartás, a gyöngéd szeretet sokkal de sokkal többet ér, mint minden más, amit eddig csináltam. S mikor megérnek, a kegyelem megérinti őket, engedelmesen befogadják Krisztust az életükbe. Ilyen élmény után bizony feltettem magamban a kérdést, hogy akik Krisztus egyházához tartoznak, megengedik-é, elfogadják-e, hogy az emberek a maguk sajátosan egyéni útján érkezzenek el Istenhez? Készen vagyunk-é elfogadni azt, amit még nem értünk?

IMÁDKOZZUNK: Uram, azért imádkozom, hogy a szeretetnek és reménynek csodálatos hídját építsd a Te mindent megbocsájtó kegyelmed életadó folyója felett azok felé, akik börtönökben élnek, hogy részesei lehessenek a mi hitünknek és Tebenned testvérek lehessünk. — Ámen.

— Hajlandó vagyok-é elfogadni azt, amit nem mindig értek? —

Downey Geri (Nova Scotia, Canada) 21