Csendes Percek, 1983 (31. évfolyam, 1-5. szám)

1983-07-01 / 4. szám

PÉNTEK, JÚLIUS 8. — Olvassuk: Luk. 15:11-32.

(A fiatalabb testvér) „magába szállt... és felkelvén, elméne az ő atyjához.” (Lukács 15:17, 20a)

Sokan nem tudják magukat azonosítani a tékozló fiúval, akiről Jézusnak ez a példázata szól, de gyakran föl tudják őt fedezni másokban. Úgy gondolkodnak, hogy igen, nekünk is megvannak a mi kis bűneink, de mi nem tékozoltuk ám el mindenünket, nem éltünk dobzódó életet. Nem is zuhantunk a kétségbeesés gödrébe, ahol magunkba szánhattunk volna és rászánhattuk volna magunkat a „hazatérésre.”

Az idősebb testvérben már inkább fölismerjük önmagunkat, és azon évődünk vele együtt: tévelygő viselkedéséért miért is illesse jutalom a tékozlót? Még az is eszünkbe jut, mikor az idősebb testvér szerepébe képzeljük bele magunkat, hogy vajon nem jobban jártunk volna-e, ha kirúgtunk volna mi is a hámból, mint ő, s aztán, bűnbánatot tartva, hazatértünk volna a családi otthonba, ünnepi lakomára.

Úgy tűnik, mintha ő, az idősebb testvér, anélkül pazarolta el életét, hogy „messze vidékre költözött” volna. Ne felejtsük, hogy lélekben ő is „messze vidéken” járt, távol a szerető Atya házától, amikor irigységbe esett. Legtöbbünk, mint a tékozló fiú bátyja, jobban szeretünk csak egyszerű, átlag emberek lenni, s mint ilyenek, biztonságban élni, mintsem bármit is kozkáztatni. Igen sokszor bűnös biztonság ez!

IMÁDKOZZUNK: Atyánk, segíts bennünket olyan hitre, hogy el tudjuk fogadni ígéretedet: örök szeretetedet. Ámen.

— Jóságosán elégségesek Isten ajándékai, de csak, ha elfogadjuk azokat. —

Taylor H. Winston (Maryland) 10