Csendes Percek, 1983 (31. évfolyam, 1-5. szám)

1983-05-01 / 3. szám

HÉTFŐ, JÚNIUS 20. — Olvassuk: Jób 19:13-27.

„Mert én tudom, hogy az én megváltóm él és utoljára megáll a porom előtt.” (Jób 19:25)

„Hogyan tud az Isten gondoskodni rólam, és ugyanakkor így elhagyni?” — kérdeztem a barátomat, amikor meglátogatott. Már régóta beteg voltam, a fájdalom és kimerültség kikezdte lelkemet. „Te nem vagy elhagyott” — mondta kedvesen. „Isten veled van.” „Neked könnyű így beszélni” — mondtam elfásultan. Úgy tűnt előttem, hogy azoknak, akik nem szenvednek könnyű érezni Isten közelségét. ,.Tudom^. hogy az én Megváltóm él” — mondta kedvesen a látogatóm. „Tudod, hogy ki mondta ezt?” „Természetesen tudom. Pál vagy Dávid vagy Péter. Biztosan Isten valamelyik kiválasztott embere, valaki, aki igazán meg volt áldva.” „Jób volt” — mondta látogatóm, de nem fűzött hozzá semmi magyarázatot. Elgondolkoztam ezen. Jób ott ül a szemétdombon, körülötte minden romokban, testi és lelki értelemben. De valahonnan, nagyon mélyről, mégis kitör belőle ez a hatalommal teljes kinyilatkoztatás. Nem akkor jött, amikor minden újra kiigazodott, hanem nyomorúságának és szükségének a legmélyéről, még megszabadítása előtt.

Milyen nagy ajándékot adott nekem a barátom azon a napon — megszabadulás ígéretét és annak a meglátását, hogy nincsen örökké tartó fájdalom, ha Istenéi vagyunk.

IMÁDKOZZUNK: Segíts meg, drága Istenem, hogy mindig állítani tudjam a Te győzelmed valóságát mind a sötét éjszakában, mind a napsugaras délutánokon. Az Úr Jézus által, Ámen.

— Isten nem hagy el minket sem a jó, sem a rossz napokban. — Durkin W. Borbála (New York)

53