Csendes Percek, 1983 (31. évfolyam, 1-5. szám)

1983-05-01 / 3. szám

„Menjetek be az Ő kapuin hálaadással, tornácaiba dicséretekkel.” (Zsolt. 100:4)

Amikor nagynéném 95 éves volt, már sok minden elhalványodott emlékezetében, amiket majd egy évszázadon át gyűjtött össze. Egy napon nagyon levertnek láttam, amint így szólt hozzám: „Nem jut az eszembe, pedig kell, hogy emlékezzem rá. Segíts, hogy eszembejusson. A 100-ik zsoltárt igyekezett ismételni. Átöleltem, és úgy mondtuk el együtt a zsoltárt. Levertsége nyugalommá változott át azonnal.

Ezek után, amikor meglátogattam, mindig együtt mondtuk el ezt a zsoltárt. Egy napon, amikor már elmondtunk három verset, gondolataim elkalandoztak és be kellett vallanom: „Elfelejtettem, most mi következik. „Menjetek be az ő kapuin hálaadással...” idézte, és mosolygott, amint együtt befejeztük a Zsoltárt. Nemsokára ő is bement „az ő mennyei kapuján hálaadással”, hogy találkozzon szeretett Megváltójával, s hogy ott mondja dicséretét.

Isten szava az, amely megvilágosítja utunkat, amikor életünk alkonyán utunk egyre keskenyedik és minden homályossá válik. De Megváltónk megígérte, hogy ő sohasem hagy el bennünket.

IMÁDKOZZUNK: Teremtő Istenünk, köszönjük Neked, hogy sohasem vagyunk egyedül, hanem állandóan a jó Pásztor felügyelete alatt állunk. Az ő nevében imádkozunk. Ámen.

— A mai napon tanúskodni fogok arról, hogy Isten jelen van az életemben. —

Adam Antoinette (Pennsylvania)

41

SZERDA, JÚNIUS 8. — Olvassuk: Zsolt 100