Csendes Percek, 1983 (31. évfolyam, 1-5. szám)

1983-03-01 / 2. szám

,,A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk.” (Lk. 11:3) Szomszédom mindennap elküldte hozzám egyik vagy másik kisgyerekét, hogy kölcsön kérjen valami enniva­lófélét, vagy főzéshez való anyagot. Kenyér, liszt, cukor, zsír, fűszerek jöttek sorban. Szerény volt, naponta csak kicsit kért, s a gyermek arca boldogan mosolygott, ha megkapta. Én mégis kiborultam már a 3-ik héten, mert soha nem adta meg a kölcsönt. Helyette jött az újabb ké­rés. „Ma nem kap” — határoztam el. Hajthatatlan le­szek. „Ami szemtelenség szemtelenség.” A gyermek cukrot kért, ami bőven volt nekem, mégis keményen jött ki a felelet: „Elfogyott a cukrom, sajnálom, nekem sincs.” A kislány arda szomorú lett, csaknem sírt, mi­kor kifordult az ajtón. Én pedig rettenetesen rosszul éreztem magamat. Amikor én kérem a mindennapi kenyeret reggeli áhí­tatomban, Isten sohasem küld el üres kézzel. Ő nem fá­rad bele sok-sok zaklató kérésembe. Éreztem, hogy az Úr nem helyesli cselekedetemet. Csendes órám idején még jobban megbizonyosodtam erről. Mt. 5:42 volt az Ige. Úgy éreztem Jézust küldtem el az ajtóm elől. Egy belső hang sürgetett: tudd meg körülményeiket, s meglátod milyen segítséget igényelnek. S az a belső hang arról is beszélt nekem, hogy meg kell változnom. IMÁDKOZZUNK: Irgalmas Atyám, segíts, hogy bírál­­gatás, panasz nélkül tudjak adni. Te irgalommal és sze­retettel vagy felém, taníts, hogy kövesselek. Ámen. — Ha Jézus tanításai szíven találnak, ne keményít­sük meg szívünket. — PÉNTEK, ÁPRILIS 29. — Olvassuk: 2Kor.9:6-9. Lorene M. Clark (Indiana)

Next

/
Oldalképek
Tartalom