Csendes Percek, 1983 (31. évfolyam, 1-5. szám)

1983-03-01 / 2. szám

„Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem.” (Zsoltárok 121:1)

Tizenkilenc éven át családunkban boldogan ünnepeltük karácsonykor Jézus születését; láttuk Őt a kereszten nagypénteken; húsvétkor teljes egészében megértettük, hogy Krisztus leszállt a földre, hogy életét adja a Golgotán és feltámadása által nekünk örök életünk legyen.

1951 karácsonya a szokott boldog ünnepként indult. Az ünnep ragyogása azonban számomra órákon belül a legkomorabb sötétségbe torkollott. Apámat szívszélhüdés érte, s 74 óra múlva eltávozott közülünk. Az utána következő napokat, úgy gondoltam, nem tudom átvészelni. Keserű könnyeket ontottam, lázadozva, eget ostromolva, hiába. Nem voltam hitetlen, magamban hordtam apám és anyám hitét. S az ő hitük elegendő volt mindazok részére, akik körülöttük voltak. A könnyek kiszáradásával azonban megtanultam azt is, hogy nem szabad csak mások hitére támaszkodnom. Kezdtem feltekinteni arra, aki a hitet adja nekem is. Láttam a karácsonyi csillagot, felnéztem a golgotái keresztre, a feltámadt Krisztus erejében éltem. Szomorúságomat elvette, s megkaptam az én saját hitemet tőle.

Azóta sok év eltelt, s folyvást növekszem hitemben. Tudom: húsvét nélkül nincs világosság, nem ragyog Isten szeretete, s nincs Ígéret az örök életre. De szemeimet a hegyekre emelem...

IMÁDKOZZUNK: Szerető Atyám, bocsásd meg kételkedésemet. Felemelem fáradt szemeimet, áldozatos szeretetedre emlékezem és elfogadom boldogan az örökélet ígéretét. Ámen.

— A hit gyermeke nem a lenyugvó, hanem a kelő nap felé tekint. — McCord Márta (Tennessee)

CSÜTÖRTÖK, ÁPRILIS 14. — Olvassuk: Zsolt. 121.