Csendes Percek, 1982 (30. évfolyam, 1-6. szám)

1982-03-01 / 2. szám

CSÜTÖRTÖK, MÁRCIUS 4. — Olvassuk: 2. Móz. 32:1-16

„Mert Te voltál a segítségem... Ragaszkodik hozzád lelkem.” (Zsolt.63:8:9)

Sokat hallunk Isten közelségéről. Isten velünk van az élet minden élményében. Viszont úgy a biblia, mint a keresztyénség történelme nagy figyelmet szentel „Isten távollétének.” Ezeket az élményeket mi a „lélek sötét éjszakájának” nevezzük.

Isten távolléte nagy veszedelmet jelent a számunkra. Mikor már Isten közelségét nem „érezzük,” annak a kísértésnek vagyunk kitéve, hogy azokból a dolgokból csinálunk magunknak új isteneket, amelyek lefoglalják életünket. Mint Izrael fiai, mi is azt gondolhatjuk, hogy bármilyen Isten, akár ha magunkcsinálta Isten is az — jobb, mint Isten nélkül lenni.

Viszont hitünk próbatétele az, hogy Isten szövetségére gondolunk és higgyük, hogy Isten meg fogja tartani a velünk kötött szövetségét. Mózesnek van bátorsága ahhoz, hogy Istenről, mint Ábrahám, Izsák és Jákob Istenéről emlékezzék meg, a szövetség Istenéről, aki megszabadította őket Egyiptomból. Isten jóságáról megemlékezve a múltból, Mózesnek van bátorsága Isten kegyelmét a jelen számára is érvényesnek minősíteni.

Mikor úgy érezzük, hogy Isten távol van tőlünk, mi is az Ő múltban való jóságába kapaszkodhatunk. Legyen bátorságunk Istenben bízni a jelenben, akkor is, hogyha egyedülvalónak érezzük magunkat.

IMÁDKOZZUNK: Istenem, lelkemnek sötét éjszakájában, segíts a Te jóságodban és kegyelmedben bíznom, — melyet a múltban megtapasztaltam. Ámen.

— Ha nem felejtjük el Isten jóságát a múltban, akkor nindig bizodalmunk lesz a jelenben.” —

Harnish James A. (Florida)