Csendes Percek, 1981 (29. évfolyam, 1-6. szám)

1981-01-01 / 1. szám

„Magasztaljátok az Urat (adjatok hálát), mert jó, mert örökkévaló az ő kegyelme (hűsége).” (Zsolt.118:1)

Mikor feleségem és én Párizsban voltunk, különös vággyal és izgalommal tekintettünk a lehetőségre, hogy láthatjuk a Notre Dame katedrálist. — Ahogy a főbejárathoz közeledtünk, a korareggeli nap csodálatosan elevenné tette a kőfigurákat és a bronz ajtókat. Belül viszont lenyűgöztek a magasba emelkedő, hatalmas boltívek. A festett üvegablakoknak pedig egyenesen lélegzetelállító szépsége volt. Mintegy 5000 Istent imádó figyelt az orgona és a száz tagú, fiatalokból álló kórus hangjára. — A zsoltáríró áhítatát éltem át, akinek megihletett lelke nemzeti éneket szerzett e zsoltárban, együtt az ő prófétái látásával az eljövendő Messiásról. Felemelő volt érezni Isten jelenlétét. Nagyság, fenség, magasságosan isteni mindenfelé, mindenben! Egyszerre voltunk összhangban az élettel, a világgal és Ővele. Nem is a külső látvány tartott már fogva, hanem Isten jósága és szeretete. Csendesen imádkozni kezdtem: „Uram, kicsoda az ember, hogy fenségedből és nagyságodból úgy lehajoltál a porszem, bűnös emberhez, hogy Krisztusban emberré lettél érte?” Majd hálát adtam, hogy én megismerhettem jóságát és rendíthetetlen hűségét.

Ha nem tudnál nyomorult, bűnös voltodban egyebet adni Istennek, legalább háládat add! Szűnj meg az ellene való morgástól, öndicsőítéstől. Istent magasztald!

IMÁDKOZZUNK: Óh, Urm.k, kinek jóság és kegyelem a lényed, add, hogy ez mindennapos tapasztalatunk legyen. Ámen.

— A mai napon adtál már hálát valamiért az Úrnak? —

Dean E. Hill (Tennessee)

HÉTFŐ, FEBRUÁR 23. — Olvassuk: Zsolt. 118:1-9.