Csendes Percek, 1980 (28. évfolyam, 1-6. szám)

1980-01-01 / 1. szám

„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higyjetek Istenben, és higyjetek énbennem.” (János 14:1)

Pöttömnyi kis emberke voltam, amikor édesapám eltemette anyukát. Alig emlékszem rá. De arra még tisztán emlékszem, hogy pár nap múlva, estefelé, magához hívott, majd a térdére ültetett. Mindjárt tudtam, hogy valami fontosat akar mondani.

„Jancsikám, én egész nap dolgozom, és nem tudok veled úgy foglalkozni, mint jó anyád szokta. Úgy gondolom, hogy elviszlek Mariska néniékhez, majd ők utánanéznek a nevelésednek. Meglátogatlak a hétvégeken. Még mézeskalácsot is viszek neked. Jó lesz?”

Úgy is lett. Egyik nap befogta a két lovat, s egy láda ruhával áttepelültem a nagynéniékhez.

Szeretet lakozott az új otthonomban. Az Úr Jézus neve gyakran hallatszott úgy a napi beszélgetésben, mint az áhitatos imádságokban. Gyermeki álmélkodással törtem a fejemet: ki lehet az az Ür Jézus?

Noha az igazi szüleim nagyon jóindulatú és szerető lelkek voltak, mégsem hallottam otthon Jézusról. Se beszédben, se imádságban.

Akkor még olvasni sem tudtam. De mihelyt megismerkedtem a betűkkel, kezdtem a Bibliát olvasni. Csak egyedül. Egyik vasárnap a nagytiszteletű úr János 14-ik részéről prédikált. Amint otthon is elolvastam, lassacskán valami kimondhatatlan melegség árasztotta el a szívemet. Mintha csak ott állt volna mellettem az Úr Jézus.

IMÁDKOZZUNK: Úr Jézus, tebenned békesség van, Tenálad kegyelem és csendesség... Áldjuk szent Nevedet. Kegyelmedből, Ámen.

— Jézus ölébe bizton hajtom fejem le én! —

Russell M. János (Monrovia, Libéria)

VASÁRNAP, FEBRUÁR 24. — Olvassuk; Ján. 14:1-7.