Csendes Percek, 1980 (28. évfolyam, 1-6. szám)

1980-01-01 / 1. szám

„E föld széléről kiáltok tehozzád, mert szívem eleped; vígy fel engem innen a sziklára, ahova én nem jutok.”

(Zsolt. 61:3)

Autóbuszon Los Angeles felé utaztam. Az út egy részén kopár, sziklás hegyoldalak között haladtunk. Az óriási, homokszínű sziklák unalmas látványt nyújtottak. Elővettem zsebbibliámat, és amint lapozgattam, a fenti igére találtam. Az íge a kopár sziklákat mindjárt más színben mutatta be nekem. A zsoltáríró bizonyára vágyott olyan szikla-tetőkre, ahova magától el nem juthatott. Isten magaslataira gondolt, ahová az ember saját emberi erejéből fel nem hághat. Ez volt az első gondolatom a sziklával kapcsolatban. Aztán egymás után jöttek a képek a Bibliából.

A mi Megváltónk, Jézus Krisztus nagyon sokszor idézte a sziklát, mint a biztonság, szilárdság kifejezőjét. Pál apostol meg Jézus Krisztust lelki kősziklánknak nevezi. És valóban Ő a mi kőszálunk. Ha őreá építjük életünket, semmi körülmények között el nem eszhetünk. ő az a szikla, amely nemcsak szilárd, de termékeny is, mert Belőle sarjadnak ki lelki életünk virágai. Ismét kinéztem az ablakon:

És a kopár, sziklás hegyoldalon

Ezer és ezer, kis pipacs pompázott.

Örömmel néztem a színes látványt,

Mintha csak az Úr Jézus járt volna ott.

IMÁDKOZZUNK: Urunk, Jézus Kriszts, Te vagy a mi kősziklánk, Akire bizton építhetünk. Ámen.

— Feljebb emeljetek, feljebb a bűn gyászos éjiből! ” — Tomcsányi Ödönné (Fresno, Kalifornia)

SZOMBAT, FEBRUÁR 2. — Olvassuk: I.Kor. 10:1-13.