Csendes Percek, 1980 (28. évfolyam, 1-6. szám)

1980-01-01 / 1. szám

Jelentsd meg, Uram, az én végemet és napjaim mértékét, mennyi az? Hadd tudjam, hogy milyen múlandó vagyok.” (Zsolt. 39:5)

Amint az ablakon kinéztem egy szeptemberi reggelen, legkedvesebb barátom halála járt az eszemben. Az előző éjjel a vihar sok levelet levert a jávorfáról. Ott feküdtek élettelenül elterülve a földön. Némelyik barna volt, törékeny és száraz: az öreg, elszáradó ágakról hullott le. Mások még tartották szép sárga, narancs vagy zöld színüket, de halottak voltak.

Azelőtt sohasem gondoltam arra, hogy milyen hasonlatosság van a falevelek és emberek között. Mint egy vihar, olyan volt a gyógyíthatatlan betegség, ami barátom életét elvette. Bár tovább élt, mint az orvosok gondolták, mi mégsem voltunk készek arra, hogy megváljunk tőle.

Miért vesszük az életet olyan természetesnek? Ha ma meghalnék, hagynék-e magam után valamit, ami igazán értékes? Az én barátom a hit, bátorság és jókedv örökségét hagyta ránk.

Elgondolkoztam azon, hogy mennyi időm van nekem hátra? Egy másik levél hullott le. Talán nekem is kellene valami örökséget hagyni? Most van az ideje, hogy elkezdjem !

IMÁDKOZZUNK: Köszönjük, Atyánk, az élet drága ajándékát. Segíts meg, hogy mindig azt keressük, ami a Te szent akaratoddal megegyezik. A Krisztus nevében. Ámen.

— Akár kevés, akár sok napunk van még hátra, próbáljuk őket jóval és nemessel megtölteni. —

Frame Betty (Marshall, Texas)

CSÜTÖRTÖK, JANUÁR 17. — Olvassuk: Zsolt. 90:12-17.