Csendes Percek, 1979 (27. évfolyam, 4-5. szám)

1979-07-01 / 4. szám

VASÁRNAP, AUGUSZTUS 12. — Olvassuk: lPét. 2:2-25.

,,Magok a Lélek zsengéjének birtokosai, mi magunk is fohászkodunk magunkban, várván a fiúságot, a mi testünknek megváltását.” (Róm. 8:23)

Gyötrő, konok fájdalom kínozott, amint egy katolikus kórház betegágyán feküdtem. Egy ápolónövér rátette hűsítő kezét homlokomra, és így szólt: „Ajánlja fel szenvedését áldozatul Istennek.” Nem értettem először teljesen szavainak lényegét, de vigasztaló hatását rögtön éreztem lelkemben. Kínjaim közepette Isten felé irányította gondolataimat, és lassan megvilágosodott előttem szavainak értelme: Áldozni azt jelenti, hogy szívünk teljes szeretetével ajánlunk fel valamit.

Micsoda csodálatos szeretet-áldozatra adott példát Üdvözítőnk, amikor szenvedett és meghalt érettünk. Saját kínjaim enyhültek, amint az ő gyötrődéséről elmélkedtem. Krisztus, aki magára hagyatottan függött a kereszten, mindig velünk van. Én betegségem akaratlan áldozata voltam, Ő önként áldozta magát bűneinkért. Krisztus tudta, hogy a mennynek örök dicsősége várja Őt: én tudom, hogy általa nekem is osztályrészem lesz a mennyben. A fájdalmon keresztül a Szentírás drága vigaszának sorai szűrődtek gondolataimba. „Ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg.” (Róm 8:17)

IMÁDKOZZUNK: Uram, Megváltóm, hálás szívvel mondok köszönetét a szenvedésért, mely ellenállhatatlan erővel vonz Hozzád, és tesz engem szenvedésed dicsőségének részesévé. Ámen.

— Krisztus példát mutatott arra, hogyan viseljük szenvedésünket. —

Korupp Geneva (Port Angeles, Washington)