Csendes Percek, 1974 (22. évfolyam, 1-6. szám)

1974-05-01 / 3. szám

“Ha a hajnal szárnyaira kelnék és a tenger túlsó szélére szállnék, ott is a Te kezed vezérelne engem a Te jobbkezed fogna engem!” (Zsolt. 139:9-10)

Az Ö-szövetség népe egy időben azzal a gondolattal imádta Istent, hogy Ö a föld meghatárolt részének az ura csak. De később a zsoltáros már másképen énekel. Isten egyedüli Isten, aki korlátok közé nem szorítható és mindenütt jelen van. Bárhol voltak is, és imádkoztak Istenhez, tudhatták, hogy ö közel van!

Ez az Isten Jézusnak is Istene. De Jézus tanít minket arra, hogy mi hogyan mehetünk még messzebb Istennel, mint ahogy az Ó-szövetség népe gondolta. A lélek útja hosszú és néha kockázatos! De nekünk biztosítékunk van, hogy mégha a mélységbe jut is olykor a lélek, Isten ott van, hogy felemeljen és megtartson bennünket gondviselésében.

MacLean Alister írta egyszer: “Ha én lennék a legrosszabb ember Skóciában, vigasztalást és menedéket találnék ezekben a bámulatos szavakban: Isten lenyúl értem még a pokolba is és kiemel engem annak sötét verméből!”

Nem biztosított-e Jézus minket, hogy: “íme, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig!”

IMÁDKOZZUNK: Ó Urunk, keressük a Te felemelő kezedet egész nap és az éjjel sötétjében is. Kérünk, találj meg minket, mindég, még a mélységben is, melybe néha belezuhanunk. Ámen.

— A pokol nem ismer olyan mélységet, ahol Isten ne kereste volna meg az Övéit! —

Fuller Iván, Dél-Karolina

SZERDA, JÜNIUS 12

Olvassuk: 139 Zsoltár 1-10

— 45 —