Csendes Percek, 1972 (20. évfolyam, 1-6. szám)

1972-05-01 / 3. szám

Olvassuk: II. Sámuel 12:1—13; I. János 1.

»És monda Nátán Dávidnak: »Te vagy az az ember.« (II. Sámuel 12:7)

Mikor először láttam meg az útlevelembe készült fényképet, méltatlankodva így kiáltottam fel: »Milyen rossz kép! Egyáltalán nem élethű.« Később, miután kedélyem lecsendesedett, újra megnéztem a fényképet. Még mindig nem szerettem. De most már nem azért, mert nem hasonlított rám, hanem inkább azért, mert nagyon is élethűnek találtam.

Mikor Dávid szembe kellett hogy nézzen saját jellemének arcképével, amint Nátán próféta a példázaton keresztül lefestette, azonnal észrevette a rosszat benne, de nem ismert rá önmagára. Haragra gerjedve szigorúan elítélte az ismeretlen embert. Ekkor tette Nátán ezt a megdöbbentő kijelentést: »Te vagy az az ember!«

Mindnyájan olyan képet formálunk magunkról, ami sokkal szebb színben tüntet fel bennüket, mint a valóságban. És végül azt hitetjük el magunkkal, hogy az a kép a valóság. így be tudjuk magunkat csapni, de Istent nem. Ő úgy lát minket, amilyenek valójában vagyunk.

Ha azonban szembe merünk nézni magunkkal, van remény arra,, hogy legalább néhány fogyatkozásunkat felismerjük. Dávidnak sikerült önmagával szembenéznie és volt bátorsága ahhoz is, hogy gyengeségét beismerje. »Vétkeztem az Ur ellen.«

Imádkozzunk: Mennyei Atyánk, égesd a lelkűnkbe azt a gondolatot, hogy Te úgy látsz minket, ahogy vagyunk. Ámen.

— Isten úgy lát minket, ahogy senki más. —

Janson P. Florence, Virginia

Péntek, május 19.

21