Csendes Percek, 1972 (20. évfolyam, 1-6. szám)

1972-01-01 / 1. szám

SZOMBAT, FEBRUÁR 19. Olvassuk: Filippi 4:10—20. »Mert már Tesszalonikába is küldtetek néhányszor egyetmást, amire szükségem volt.« (Filippi 4:16.) Egy lelkipászitor az Ur imáját tanítva négyéves unokahugának, megkérdezte a gyermeket, »Hamida, ki adja nekünk a mindennapi kenyeret?« A kislány, aki látta 'hogyan sütik a házikenyeret, meggyőződéssel vá­laszolt: »nénikém.« »Igazad van«, felelte a lelkipásztor. »De nénifcéd nem tudna kenyeret sütni, ha Isten nem érleli a vetést, hogy legyen gabonánk kenyeret készíteni. Ha újra megkérdezlek, ki adja a 'mindennapi kenyeret, a vá­laszod ez legyen: Isten.« A kislány bólintott, hogy megértette. De másnap, mikor újra feltették neki a kérdést, azt felelte: »néha Isten, néha a nénikém.« Mosolygumk a gyermeki okoskodáson, de látjuk-e mi Isten mindennapi segítségét embertársaink munkája, segítő keze mögött? Megköszönjük Istennek, ha rend­kívüli módon jön segítségünkre, de nem adunk eléggé hálát a mindennapi dolgokért. Pál apostol tudja, hogy a filippi-belieket Isten késztette az ő segítségére. Ezt megköszönte és meg­ígérte nekik, hogy Isten hasonlóképpen fog gondoskod­ni róluk is. IMÁDKOZZUNK: Istenünk, add, hogy a Te kezedet lássuk minden áldás mögött, ami embertársaink mun­kája eredményeként jön hozzánk. Segíts hálánkat meg­mutatnunk azzal, hogy mi is dolgozunk mások meg­segítésére. Ámen. — A szolgálatokban Isten munkatársaivá válunk. — Acton F. John, Nyugat Pakisztán 52

Next

/
Oldalképek
Tartalom