Csendes Percek, 1971 (19. évfolyam, 2-6. szám)

1971-05-01 / 3. szám

SZERDA, MÁJUS 19.

Olvassuk: Lukács 6:6—12; Zsoltárok 97.

»És mikor elbocsátotta a sokaságot, fölment a hegyre, magánosán imádkozni. Mikor pedig beesteledett, csak maga volt ott.« (Máté 14:23.)

Az Egyesült Államokban tartózkodtam, mikor lelkész barátom kórházlátogatásra vitt el magával. A kórház tele volt magányos öreg asszonyokkal és férfiakkal. Úgy tűnt, mintha minden magányuk emésztené fel testüket és lelkűket, mert úgy elhatalmasodott rajtuk elhagyatottságuk tudata.

Némelyek a magányt rettenetesnek tartják, mások egyenesen átoknak vélik. Azonban ismerve Jézus életét, tudjuk, hogy nekünk, keresztyéneknek, szükségünk van magányra, hogy lelkiekben fejlődhessünk. Jézus gyakran vonult félre puszta helyre, hogy imádkozzék. Emlékezzünk Jézusra amint a sivár halmok között magányosan mendegélt, egyedül. Amíg velünk van a Szentlélek vigasztalása, nem vehet erőt rajtunk elhagyatottságunk. Valóban áldott a magányos lélek, ha hasznosítja egyedülléte napjait és éjszakáit.

IMÁDKOZZUNK: Hatalmas Isten, ne engedd, hogy kétségbe essünk, ha magunkra maradunk. Tudjuk ez is a Te akaratod, mert magányunk is gyógyítja lelkünket ebben a zavaros világban és békességünk van Jézus által. Ámen.

— Akik az örökélet koronáját óhajtják, tanuljanak meg olykor egyedül lenni. —

Ryu Jungshing, Korea

21