Csendes Percek, 1971 (19. évfolyam, 2-6. szám)

1971-05-01 / 3. szám

CSÜTÖRTÖK, MÁJUS 20.

Olvassuk: II. Korinthus 4:16—5:5.

»A láthatok ideigvalók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.« (II. Korinthus 4:18.)

Figyeld meg egyszer, Testvérem, miként küldi el az éjszakát Isten a világra. A szép fehér fodros fellegek aranyszínűvé változnak, amint a nap utolsó sugarai áttörnek rajtuk. Az ég pedig vörössé válik, amint a nap eltűnik a láthatár alatt. Aztán a Mindenható a sötétség fátylával takarja be a világot, s a sötét égbolton apró kis fények jelennek meg.

A mi életünk is ehhez hasonló képeket tükröz. Életünk útja sötétségen és ragyogó napsütésen vezet át felváltva. Mindezeken az élményeken keresztül látjuk Isten örökkévaló tervének és igazságosságának a kibontakozását egyéni és közösségi életünkben.

Mikor nagy bánat ér, nehéz Isten szerető voltát megérteni. Néha azt is kétségbe vonjuk, hogy van Isten, aki mindent lát. De ilyenkor bizalommal arra kell gondolnunk, hogy Krisztus, aki a halál sötét völgyét szintén megjárta, velünk lesz sötét utunkon, amíg a napvilágot újra meglátjuk.

Ezzel a hittel a szívünkben mindig vissza fogja tükrözni életünk a naplemeneté ragyogó színeit.

IMÁDKOZZUNK: Urunk, mikor látjuk a mennyboltozatot, a te ujjaidnak munkáját, alázatosan hálát mondunk Neked, hogy megemlékezzél rólunk. Ámen.

— Ami szép, az örömöt ad és sohasem tűnik el nyomtalanul. —

Ellis T. Clara, Észak Karolina

22