Csendes Percek, 1971 (19. évfolyam, 2-6. szám)

1971-03-01 / 2. szám

SZERDA, ÁPRILIS 14.

Olvassuk: János 12:20—26.

»Az az ember, aki szereti (dédelgeti) a maga (földi) életét: elveszett ember, és aki ezen a világon gyűlöli (kevésre becsüli) a maga (földi) életét, megtartja (mennyei) életét.« (János 12:25).

Az antik Kína egyik bölcse, Mencius mondotta: »Szeretem az életet, de valamit az életnél is jobban szeretek... Azután a halált én is gyűlölöm, de van amit a halálnál is jobban gyűlölök...«

Vájjon felfedeztük-e már azokat az örök értékeket, melyek e földi létünknél is többet érnek? Az élet önmagáért való szeretete valóban nem sokkal különbözik a haláltól. Ha viszont meg tudunk halni önző életünk számára, az Isten szolgálatában, rábukkanunk az örökké élő ember titkára.

Egyesek számára az élet különleges és drága valami, míg másoknak a lét szenvedés és agónia. Hasonlóképen, a halál veszteséget jelent a legtöbbünk számára, de vannak, akiknek a saját haláluk nyereség. Akik előtt a lélek örökkévalósága felderengett, azoknak a halál nem veszteség, hanem az élet kiterjedése, folytatódás egy más dimenzióban.

Modern pszichológusok állítják, hogy az érett ember szeretete nem önző és nem kisajátító.

IMÁDKOZZUNK: Urunk, ments meg szolgaságunkból, abból a szolgaságból, mely önmagunkhoz köt, vagy szervezetekhez, fajokhoz, nemzetekhez. Nyisd ki szemünk, hogy a világot a Te perspektívádban lássuk. Ámen.

— Amint önző énünk számára meghalunk, akkor kezdünk legteljesebben élni. —

Koo Charles, Taiwan

47