Csendes Percek, 1971 (19. évfolyam, 2-6. szám)

1971-03-01 / 2. szám

NAGYPÉNTEK, ÁPRILIS 9.

Olvassuk: Lukács 23:32—49.

»A kenyér pedig, amit én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért.« (János 6:51.)

Súlyos operációval kórházban feküdtem, telve saját fájdalmaimmal s önsajnálattal, miikor egy éjjel haldoklót hoztak a szemben levő szobába. Agóniája betöltötte a folyosót hanggal, lelkünket szánalommal és félelemmel. Egyre a rendőrségért kiáltozott, kérve, mentsék meg gyilkosaitól. Pedig számára a halál nem volt ismeretlen. Magas kort megért, kiváló s amint értesültem, önzetlen, áldozatos orvos volt; mégis mikor végórája jött, iszonyodva torpant meg a »nagy kapu« előtt. Úgy mondták, nagyon szenvedett is. Szenvedései tőrként döfték az amúgy is megfélemedett betegek szívébe. Saját bajuk egybeforrt a nagy beteg haláltusájával. Vele rettegtek.

Élesen rajzolódott ki előttem annak az emberré lett Istenfiúnak képe, akinek teste saját akaratából töretett meg érettünk, aki vállalta a kínokat, megváltott minket s megtanított Istenben bízva elviselni szenvedéseinket. Mily végtelen irgalom és önzetlenség, mily példátlan alázat, türelem és jóság járt itt a földön az emberek között s ma milyen kevesen látják ezt.

IMÁDKOZZUNK: Istenem, Te, aki a mi kicsiny emberi sorsunk nagypéntekjeinek tanúja vagy, taníts Szent Fiad példáján át a türelemre s annak megértésére, hogy az Ő megtört teste a mi bűneink bocsánatának kenyere és az örök élet ígérete. Ámen.

— Ne feledd, hogy Krisztus keresztje nem csupán az áldozatos szenvedés türelmének,, de elsősorban a megváltásnak szimbóluma. —

Salyné, Zirczy Ilona, Montreal

42