Csendes Percek, 1970 (18. évfolyam, 1-6. szám)

1970-05-01 / 3. szám

SZERDA, MÁJUS 6.

Olvassuk: I. Thessalonika 5:5—11.

»És nékem milyen kedvesek a te gondolataid, oh Isten! Mily nagy azoknak summája!« (Zsoltárok 139:17.)

Egy koratavaszi reggel, munkábamenet egy autóbuszmegállónál álltam, több más emberrel együtt. Nem ismertem őket, idegenek voltak. Mégis abban a néhány percben, néhány dolog összekapcsolt minket. Közösek voltunk a várakozásban. S közösen szenvedtünk az időjárás miatt. A tél olyan nehezen akart elmúlni. Együtt figyeltünk egy a túlsó oldalról felénk tartó fiatalaszszonyt, aki habozva latolgatta, hogy vajon egy behavazott jeges útszakaszon lépegessen át, vagy egy nem túl mély pocsolyán. A kora reggeli napsütés még sem a levegőt nem melegítette eléggé át, sem a hangulatunkat.

Ekkor az egyik várakozó férfi megszólalt mosolyogva: »Tudják, ma reggel hallottuk először a rigót fütyülni kertünkben.« Látszott arcán, hogy még most is ennek a kellemes élménynek a hangulata tölti be gondolatait, amiben szeretteivel együtt otthon része lehetett. Közben odaért az autóbusz, felszálltunk rá s ki-ki helyét elfoglalta. De az volt az érzésem, hogy valamenynyien magunkkal hoztuk az előző pillanat derűjének áz áldását, amit az ismeretlen útitárs árasztott magából.

IMÁDKOZZUNK: Köszönjük Neked drága Urunk, hogy a Teveled való találkozásaink alkalmával annyi erő, megértés és biztonságérzet töltheti el szívünket. Segíts abban, hogy ne hiányozzék ma nálunk egy-egy jó szó és biztatás mások felé. Ámen.

— Mi az a reménység és derű, amit ma megoszthatnék másokkal? —

Davis Grace Sliults, Vermont

S