Csendes Percek, 1970 (18. évfolyam, 1-6. szám)

1970-03-01 / 2. szám

KEDD, MÁRCIUS 31.

Olvassuk: János 11:17—27.

»Én vagyok a feltámadás és az élet...«

Egy kora-nyári délutánon az erdőben sétálgattam. Lábam előtt egy széttört, üres rigótojást pillantottam meg. Felvegyem a darabokat, s elmerengjek búsan felettük? De miért? Hisz’ az az új élet, melynek néhány nappal ezelőtt még takarója volt a két tojáshéj, ma már ott fütyörészik, dalol valamelyik zöld ágon, s örül az életnek, a szabadságnak.

Az élet egy nagy vándorút. Áthaladunk a gyermekkor csendes, boldog évein, s belépünk a serdülés viharaiba. Aztán az érettkor hosszú, évtizedes küzdelmei után eljön a csendes naplemente is. S aztán... aztán az élet legnagyobb vándorút ja...

Isten behelyezte az ember leikébe az örökkévalóságot. Csak néha a feledés és a reménytelenség ködje és felhője eltakarja a világban szemlélődő emberi szemeink elől. Péter, Jakab és János is így jártak, mikor a keresztről levett Jézus testét a sziklasírba helyezték.

De jött Húsvét reggele és Jézus feltámadott. Megjelent nekik, övéi közt járt-kelt. Az élet újra győzött és megújult a remény. Húsvét volt a történelem legfényesebb hajnala a legsötétebb éjszaka után.

IMÁDKOZZUNK: Mi Atyánk, köszönjük Neked a húsvéti győzelmet. Szívünk megtelt örömmel és új reményekkel. Bátran nézünk a holnap felé, még ha a halálunk óráját hozza is el, hiszen Feléd és Hozzád jutunk vele. Ámen.

— Húsvét az élet koronája. —

Beard D. Mattie, Tennessee

33